2017. február 24., péntek

DURVA ANYA

Mindig azt hittem, hogy nincs lejjebb az állat módjára  nyerítek a gyerekeimmel helyzetnél, de jelentem, van!!!
Az ember általában kedvesen és békésen kezdi a komunikációt, ha a csemetéit szeretné megkérni a szobájuk rendbetételére. Mosolyogva szól hozzájuk:
-  Drágaságaim, légyszíves menjetek fel és rakodjatok össze a szobátokban!

A következő fázis az, amikor tudatosul benne, hogy a mosoly és a kérés itt bizony kevés volt és átvált felszólító módba: 
- Azonnal menjetek fel a szobátokba rakodni!

Jön még további pár fokozat, fenyegetés, majd ordítás ... az eredmény ugyanúgy semmi.

Itt tartottam én is az előbb. Nincs a torkomban több erő, mert beteg vagyok, így nem maradt más hátra, mint elővenni a legmocskosabb módszert: 

PALACSINTÁT SüTöTTEM!!!

És igen, tárva, nyitva hagytam minden ajtót, had szálljon felfelé a fincsi palacsintaillat, bódítsa el így 12 óra táján  a két éhes ellenállót, akik mint a lovak, futottak le a lépcsőn, holmi kényeztető takarmányozást remélve.

Amikor leértek, mosolyogva megmutattam nekik a rengeteg palacsintát és a Nutellát, majd elpakoltam  mindent azzal, hogy ebből ugyan nem esznek, amíg nincs rend.

Lázadás, bőgés, futás vissza. Most már rakodnak.

Fúj, de durva vagyok!!!
Thatś my superpower!!!



2017. február 22., szerda

"Frühlingsgefühle"

Az elmúlt hetekben minden létező blogon olvastam már olyan irányú, az időjárás felé címzett felszólítást, hogy a tél az igen is mondjon le végre.  Társalgási szinten is vetekszünk már az angolokkal, annyira intenzíven oldjuk az időjárás kérdését. "Hogy bírjátok ezt a hosszú telet, a szürkeséget, a fagyot, ahh?"
Hát sehogy! 

Én igazán nem vagyok az a télellenes, a hideget is elég jól viselem, mégis ez a hosszú hónapok óta tartó szürkeség .... ez már nekem is sok.

Napszínt rendszeresen csak a D vitaminom beszedésekor látok, mert arra azért rendesen rásegítettek, hogy elhigyjük, pótolja a sosem látott napfényt, -  áttetszően sárga színe van.

Nekem viszont rettentően elkezdett fájni mostanában a naphiány. Konkrétan, fizikailag!!!

A napokban már ott tartottam pszichésen, hogy elmegyek szoliba. Én! 2009-ben volt egy barnulási kísérletem, két hónapig tartott és az eredménye az lett, hogy a szalon üzemeltetőjével közösen konstatáltuk: engem háromszor meszeltek át, mikor a bőrszínt osztották. Lehet ezt ugyan kenegetni, de az a mész, az mindig vissza fog ütni. Nahát ennyit erről, drága kísérlet volt. 

E tudás birtokában most csupán a fény iránti sóvárgásom miatt vágyakoztam oda, minden, a szolizással szembeni averzióm ellenére, de még épp időben le bírtam magam kötözni, itt vagyok, nem szoliztam, hiába csábított az ördög a rosszra.

Mi egyéb  maradt még? Van az a mini, könyvre felcsíptethető, ledes lámpácskám. Fényforrásnak az is megfelelhet.  Célirányosan bekapcsoltam, keményen beleirányítva az egész kapacitását az arcomba, aztán 5 másodperc után, már a gondolat miatt is, hogy ez segíthet egy kis fényevésben, elszégyelltem magam és gyorsan elpakoltam.

Sütő!!! Mindenki nyugodjon le, nem gáz, villany. Olyan szépen tud világítani, ontja a fényt és a meleget. Odaülök elé és .... nyomja az arcomba a kajaszagot. Meleg, fény, kajaszag ...  pillanatok alatt asszociáltam a nyaralásra, ami átcsapott  sóvárgásba, majd depresszióba, hogy még mindig nincs megoldva a családi nyaralás kérdése. 

Reménytelen.

Ezzel az érzéssel indultam el tegnap reggel, a következő szürke napot megkezdve, amikor is:
- reggel esett az eső. Nem hó, nem egyéb apró, fehér csapadékforma, hanem szép,  ISO tanúsítvány szerinti, szabályos eső
- értelemszerűen plussz fokot mutatott a hőmérő
-  észrevettem, hogy rügyeznek a bokrok az udvaron
- hatkor elkezdtek énekelni holmi víg kedélyű  madarak!

Hú, mondom, ne kiabáljuk el, ne kiabáljuk el, de hátha. S négy óra nullanullakor, mikor a munkaidő is lejárt, pajkosan a semmiből egyszer csak  kisütött a nap. És .... miközben felvettem a napszemüvegem, kanyarogtam hazafelé és éppen túladagoltam magam napfénnyel, egyszercsak megláttam egy szivárványt! 
Meg kellett állnom mélyeket lélegezni, mert ez már  olyan mértékű hipertavaszózis volt egy nap alatt, hogy az kihatott a szervezetem eddig megszokott, ingerszegény működésére.

Most, hogy nagyjából kihevertem a tavasz illúziója miatti lerészegedést, azt mondom,van remény,  szóval kitartás emberek és "frühlingsgefühle". 
Tessék elpakolni a feketét,  a szürkét meg a barnát, vegyetek példát rólam. Én úgy kitavaszodtam, hogy a sötétkék zakó helyett ma már  .... sötétkék fehér csíkosban kezdem meg ezt a reményeim szerint tavasz felé haladó napot. 




2017. február 17., péntek

Csatlakozásra várva

Krisztina mai bejegyzésében megemlített engem és a lányaimat egy gondolat erejéig, mikor a kórházban a színtelen, kiszürkült,  elhagyott babáról mesélt. 

Két ilyen csöppséget már én is kaptam  a sorstól mint örökbefogadó szülő, s aki ismer, tudja, hogy sosem gondoltam rájuk így, elhagyott gyerekekként. 

Mindig igyekeztem úgy felfogni a köztes időt, mint egy átszállást a hazafelé vezető  úton. Várnunk kellett egymásra, ott a peron széli padon ülve,  talán kicsit tényleg megszürkülve, hiszen mi akkor még nem szerethettük úgy egymást, mint ti. Mi csak megszülettünk. A lányok a semmibe, én pedig mint anyjuk azután, hogy először megláthattam őket. Nem volt közös a születésélményünk, de én valahogy  sohasem oldottam ezt, hiszen már régóta  itt vagyunk egymásnak, előttünk az élet, őszintébben mint mi,  nem hiszem, hogy szerethetik egymást emberek, akkor meg???

Akkor meg ... hát mégis van akkor meg!
 Hiszen volt "előéletünk" az egymásra találás előtt, ültünk más vonatokon  még akkor is, ha mind egymás felé tartottunk.  Hogy jöttem én a képbe, ha őszintén kimondjuk a dolgokat?  Úgy, hogy a megérkezésük pillanatában őket bizony nem várták! Leszálltak a vonatról  arra a bizonyos peronra, ahol akkor  senki sem állt ölelő, védő karokkal.
A mi későbbi találkozásunkat mi előzte meg az én életemben? A vágyakozás utánuk. És az övékben? Az elhagyás! 




Hiszem, hogy a szeretet mindenért kárpótol és minden sebet begyógyít, de attól a heg még ott van és talán mindig is ott lesz.  S lehetek én  akármennyire  kemény, az, akire okkal pakolnak, mert  elbír minden terhet, ezt a pakkot mégsem  nekem kell cipelnem. Nem cipelhetem, mert egyszer nekik kell majd a súlyos  csomag ismeretlen  tartalmát  feldolgozniuk. Addig pedig mi marad? A düh.

Az egyik lányomban mindig is sok volt a harag.  
Dühös  a világra,  az emberekre,  rám is,  ha olyanja van.
Sokat gondolkodtam azon, honnét ered mindez?  Mit rontottunk el? Mit nem dolgoztunk fel? Mi maradt kimondatlan? A mi közös dolgaink tekintetében semmi, de az ő  tarisznyájába nem csak mi pakoltunk. Ő már egyszer nem kellett. Ő úgy érkezett meg, hogy nem várták. Neki tényleg van oka és joga haragudni, dühösnek lennni. Nekem, mint örökbefogadó szülőnek  ezeket a dolgokat nagyon nehéz kimondanom, más vétke miatt vezekelnem, mégis tudom, hogy egyszer  ennek az egésznek bizony  robbannia kell még akkor is, ha a mi közös életünkben nem is lesz  valódi, a folyamatot elindító katalizátor.

S igen,   amikor felszakad az ősi, vele született harag, akkor vele együtt kell majd mindezt nekem is megélnem. Nekem is fog fájni, rajtam is fog csattanni.
Mégis készen kell állnom, ha eljön a pillanat! Ott kell lennem!  Fognom kell,  ha elesik,  vigasztalnom, ha sír, vagy éppen azt mondanom,  sírj csak bátran!  Ordíts bele a világba, neked szabad, én  is ezt tenném a helyedben! Bármennyire is fáj, meg kell élned ezt a pillanatot mindenestül!

 Aztán ölelj meg szorosan,  hajtsd ide a fejed, nyugodj meg, hagyd, hogy megtöröljem a szemed, megsímogassam a hajad és doboghasson érted továbbra is a szívem! 

Nekem mindenestül kellettél akkor, amikor  megláttalak  azon a bizonyos peronon, ahol te is szürkébb lehettél, mint mások és talán én is, de mitől lehetne boldog színe az embernek, ha még nem érezte, milyen  is  őszintén  ölelő karok oltalmába megérkezni egy hosszabbra sikerült vonatút végén.

Most végre mi is egymásba kapaszkodva állhatunk itt.   Megérkeztünk.
Gyere, gyertek, menjünk haza végre!

2017. február 11., szombat

A Nagy Testvér

Na most vagy a Blogger statisztikája hibás, vagy én vagyok oltári sz....ban, merthogy a blogomat állítólag az Egyesült Államokban olvasták mostában a legtöbben.

Bakker, pedig a Trumpról én csak gondoltam a magamét, de úgy látszik, a NAGY TESTVÉR mindent lát, hall, tud, érez ....



Anyu, igazad van!

Elgondolkodtam azon, mennyire gyakran (ritkán ) ismerem be azt, hogy másnak van igaza.

Ritkán. 
Nincs rá szükség. 

Egy kinek van igaza helyzetben én olyan határozottan tudok érvelni, hogy nem jutunk el a pálcatörésig, nem kell kimondania  a végső ítéletet, felesleges. Merthogy addigra már mindenki tudja, ki látja jól a dolgokat :-D

Ma viszont beismertem (utólag és magamban ), hogy az anyum helyesen látott egy konkrét dolgot. Nem írom azt, hogy a dolgokat, mert természetemmel ellenkezne, de ezt az egy konkrét helyzetet igen.

Azt mondta: te mindig mindent kimondasz úgy, ahogy van, aztán nem érted, miért sértődik meg az ember.  Utána a gyereked ugyanilyen őszinteséggel kimondja neked, amit gondol, de te azt már zokon veszed.


Anyu, igazad van! Írd fel:  2017. Február 11.  

:-D





2017. február 7., kedd

Sajtóvisszhang - Vasárnap Lélek Magazin

A ma megjelent Vasárnap Lélek Magazinjában három könyvről írt ajánlómat olvashatjátok. 
Mindhárom Petrik Adrienn műve. 
Nagyon inspirálóak, olvassátok el őket ti is akár házat, kertet, vagy lelket építetek!



Sajtóvisszhang - Éva magazin


Büszkén jelentem, hogy a Levél a neveletlen gyermekemnek című írásom ma megjelent az Éva magazin online felületén!


Az eredeti bejegyzést IDE KATTINTVA  olvashatjátok.

2017. február 2., csütörtök

Na még ma!

Na még ma, ma utoljára lehessek ilyen fáradt, lehessek rosszkedvű, lehessek csalódott, bunkó, hangulatember, lehessek magammal őszinte!

Mert holnaptól újra, esküszöm, hogy újra összekapom magam, mosolyogva nézek mindenkire, minden szavammal, érintésemmel, gondolatommal segítem, fejlesztem, gazdagítom a gyerekeimet. A férjemet uramnak fogom szólítani, ahogy azt eddig is kellett volna, de ugye én még az egyszerű szavakra se tudok figyelni, mikor így elengedem magam mint ma, ... ma utoljára.
S igen, ígérem, hogy már az ajtóban megölelem, hogy érezze, itt boldog, nyugodt, ideális családi közeg várja, ahol megérdemelten pihenhet, amíg én biztosítom számára a csendet és a plafonig kúszó szeretetet.

Minden elvégzett feladatom tiszta öröm lesz, s ragyogni fog újra a lakás, ábécé sorrendbe rendezem az összes, ma még nem létező és ki se talált rendszerem.   

Vaníliaillat fogja körbeölelni a házat, mert én tényleg, de tényleg minden nap fenséges sütikkel fogom hazavárni a családot és megoldom (ma még nem tudom, hogy hogyan, de holnapra biztos pikk pakk, helyreáll a világ rendje), hogy mindegyiküknél előbb érjek haza. S nem lesz több mirelit szilvásgombóc, mert holnap már tudni fogok figyelni arra is, hogy abban csak liszt van és cukor, s méltatlan, hogy én ilyen szart merjek vacsorának csúfolva a családom elé tenni az asztalra. 

És holnap már tényleg, de tényleg kidobok mindent a kamrából, ami nem bio, mert szégyen, hogy nekem ez nem prioritás, amikor fejlődő életekért vagyok felelős. A gondatlanságból elkövetett súlyos egészségkárosítás nekem semmit se mond???

A szekrényemből is  eltűnik a sok felesleges kacat, mert nekem holnaptól már tényleg kapszulagardróbom lesz, pár darab, minden mindenhez illik majd, de leginkább a csinos körömcipőimhez. Kivágom az összes maszkulin, kényelmes, rohanásra alkalmas cipőmet, mert mi a francnak is kellenek nekem azok!? Változtatok a hozzáállásomon, mert bennem van a hiba, ha nem tudok rendszert vinni az életembe és mindig mindenhová loholnom kell.

És tényleg, holnap már tényleg felrakom a netre, hogy eladóak a könyveim, mert mindenki beszól, hogy meghajlottak alattuk a polcok, mi a francnak annyi nekem?!? Olvasni? Csak szakácskönyv maradhat és persze nevelés, pszichológia, hogyan szervezzük, rendezzük, változtassuk, váltsuk meg  és társai. Olyanok, amelyek a hasznomra válnak – a családom hasznára.

S ha már nevelés és család, nálunk tényleg mindig nagyon hamar készen lesz a lecke, hogy legyen idő előre tanulni  és a nagyobbik lányomat is átprogramozom egy  teljesítményorientált  robottá. Volt már gyerek eleget, ideje felfognia, hogy az ember a tizedik évébe lépve felelős a saját  jövője alakulásáért és igenis már most sokat tehet azért, hogy az ország legrangosabb egyetemei egyikére bekerüljön tíz év múlva, s utána majd egy életen át egy valag pénzt keressen. Vagy ha nem, merthogy csak lány, akkor elég lesz az a diploma arra is, hogy jól menjen férjhez. Jó egyetem, jó rating.

De még ma,  ... ma utoljára lehessek fáradt, kedvtelen, lehessek őszinte, spontán, csak magamnak megfelelni akaró, szókimondó.... lehessek ember!!! 
Eshessen jól, ha ledőlök az ágyra egy átdolgozott és logisztikázott nap után, betakarva a fejem, hogy semmit se lássak és halljak, legalább tíz percig ne! 
Mondhassam a gyerekemnek azt, hogy igen, ezt a marhaságot meg kell tanulnod, mert sajnos ez a feladatod, de nem ettől leszel okos ember. 
Gyömöszölhessem be a harmincadik  ingemet a szekrénybe, nem bánva azt, hogy nem volt rá szükségem, ahogy a negyedik piros körömlakkra sem, és arra a csokira se vacsora után, de mégis...

Gondolhassam és érezhessem őszintém úgy, hogy nem bánom, ha nehéz így élni, nehéz ennyi mindennel elbírni, de én igen is ezt vállaltam fel, s nem érdekel, ha más bukottnak lát, a magasból lezuhanó kötéltáncosnak.
Mert én legalább felmásztam oda! Volt bátorságom kilépni a semmibe, bízva abban, hogy ez akár izgalmas kaland is lehet.  Olyan dolog, amiért érdemes volt megszületni, amiért érdemes élni.
Ma, utoljára.
...
Aztán majd holnap ... élek én is úgy,  mint ti. Úgy, ahogy  illik.
De ezt a napot ma még hagyjátok meg nekem!!!