2016. augusztus 20., szombat

Lebegő fa

Egy  erős, de mégis lebegő fának érzem most magam. Hatalmas a gyökérzetem, mégsem tud megkapaszkodni abban a földben, amelybe ültették.
Kiszakadt belőle, s minden erejét az emészti fel, hogy mindentől független akar maradni, még az elviekben tápláló földtől is.
Lóg a térben. Még bírja. Közben egyre erősebb termései lejjebb és lejjebb nyomják a súlyát.
Salvador Dali lefesthetne. Neki tetszettek az efajta szürreális és egyben melankólikus képek. Nekem is, - könyvek lapjain és galáriák falain. De így megélve ezt, minden percben megfeszített izmokkal, összeszorított szívvel és fogakkal, kiszakadt gyökerekkel ez cseppet sem művészi, inkább fájdalmas élmény.




Mert kell a föld,  hogy tápláljon, hogy megtartson, hogy erőt adjon, hogy újra érezzem, nekem is jár egy darabka, mégha csak pár négyzetméter is. Talán eső is esne rám, árnyékom is megóvná a perzselő naptól a lombom alá menekülőt, s még madár is fészkelne sűrű lombkoronámban.
Lehetnék újra igazi fa. Nem efajta megfestendő, falra akasztandó, megbámulandó furcsaság.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése