2016. augusztus 7., vasárnap

Elza kék ruhája - gondolatok egy szállodai játszószobából


Nem  szeretem a szállodai játszószobákat, ahogyan a játszóházakat sem.
Igazából egyikkel sincs úgy egy az egyben problémám, inkább az ott uralkodó  matriarchális hangulat miatt leszek előbb feszült, majd kimondottan ideges.
Azt gondolom, hogy az efajta gyerektomboldák lényege pont a tombolás, a játék. Egy hely, ahol a gyerek gyerek lehet, visíthat, futhat, ugrálhat (persze mindezt úgy, hogy minden jelenlévő életben maradjon, a delikvenst is  beleértve).

Én az ilyen helyekre nem furakodom be. Beengedem a gyerekeket, megbeszélem velük, hol találnak meg és utána ott hagyom őket. Ha kéri a kicsi, fél percig még maradok, de a szabály az, hogy valahol odakinn van anya, kávézik, könyvet olvas, netezik. Kávézik! Netezik! Olvas! Micsoda anya!!! (zárójelben megjegyzem, hogy négy napos szállodai ottlétünk  alatt egy anyuka kezében láttam könyvet, konkrétan Durica Kati Szökés Egyiptomba című regényét ).

Negyedik napja élvezzük a számomra eddig leginkább családbarát magyarországi szállloda vendégszeretetét. Körülöttünk gyönyörű hegyek, sebes vizű patak, tavak, lovak. Nem is kívánhatnék szebb helyet a családomnak a nyári szünidőre. A hotelben  játszószoba, gyerekprogramok, az étteremben, a hotelben minden  méteren érződik, hogy gondoltak a kicsik és persze a családjaik konfortérzetére. A nagymedencéből rálátni a benti kismedencére, egy üvegfal választja csak el őket. Mosolygós személyzet, muskátlik minden méteren, már már giccsesen gyönyörű naplemente a hegyekkel az előtérben. Na jó, találjak a helyen valami fogást. Hol vannak a réten legelésző tehenek??? Hm? Ja, hogy itt csak lovak vannak, gyönyörű lipicai paripák? Na jó, legyen, beérem velük!

Szóval itt vagyunk a földi menyországban, az egyik lenti teremben kézműves foglalkozás zajlik. Bevittem a két gyerekem, most éppen kavicsot festenek. Forgatókönyv a szokásos, -  köszönnek, bemutatkoznak, leülnek. Megbeszéljük, hogy anya kint lesz a teraszon, kávézik és  blogbejegyzést  ír.  

Gyerek int, szevasz, ne zavarjatok, alkotok. Négyen vannak a foglalkozáson. A szállodában legalább ötven gyerek nyaral.

Kiülök a teraszra, élvezem az utolsó itt töltött koraestet. Mellettem az erős piccolo üresen, direkt szembe ültem a napnak, had töltsön fel. A teraszon is négyen vagyunk. Rajtam kívül mindenki gyerektelen.

A szállodai vendégek nagy része a medence körül van. Nem látni és hallani mást, csak anyai figyelmeztetéseket. "Ne futkoss, elesel! Gyere, vedd fel a karúszódat! Most pihenj le egy kicsit, mert túlságosan kifáradtál!" 
 Mami fürdőköpenyben futkos a medence körül, kényszeresen gyűjti be az itt ott partra dobott játékokat, úszógumikat. Még nem volt ideje bemenni a vízbe. Egy másik, meg a harmadik és a tizedik a köpetnyi gyerekmedence szélén ül, vagy mellette kuporog. A vízben még csak könyékig jártak max, mikor a gyerekek után kapkodtak. Nézem őket és nem értem. Ideges és dühös gyerekek, fáradt és flusztrált felnőttek. Ez a család? Ez a nyaralás? Ilyeneknek kell lennünk? Nem lenne minden egyszerűbb, ha teret hagynánk egymásnak? Élhetünk úgy a gyerekeinkkel egy családként, hogy mindannyian szabadok vagyunk. Nem célom másokat lehúzni. Vannak korszakok, amikor igen is ott kell lenni, a gyerekkel építeni a kockatornyot, vagy színezni a kifestőt. De fel kell ismerni, mikor elég szilárd már az alap ahhoz, hogy egyedül is boldoguljon. Mindezt úgy, hogy tudja, ha nem is a kezét fogva, de mindig ott vagyunk, ha kellünk. Az én gyerekem is kifut a kész rajzával, hogy bemutassa nekem, belenyomja a zsebembe a frissen festett kavicskaticát, nehogy itt felejtsük. Aztán egy gyors sziaanyamentemjátszani és már vissza is megy a saját világába.

Nem vagyok benne biztos, hogy ezt mások is így gondolják. Néhányan  csúnyán néznek rám  a medence partjáról. Ez meg itt csak irkod és kávézgat, - gondolják biztosan. Vagy lehet, hogy egy kicsit irigykedve? Bár csak így lenne, akkor ezt azt jelentené, hogy ők is szeretnék másképpen megélni a dolgaikat.

A játszószobával kezdtem,  muszáj hozzá megint visszatérnem. Tegnap ott ragadtam tíz percre. Fuldukoltam. Ugye szégyen ilyet írni? A gyerekeim napok óta egyedül jártak oda a már említett forgatókönyv szerint.  Tegnap a vacsoránk vége felé jártunk, mikor a szomszédos asztalnál ülő háromgyerekes anyuka rászólt a férjére,  - hagyja ott a vacsorát, mert a négyéves lányuk a játszóba szeretne menni. Átszóltam nekik mosolyogva, hogy nyugodtan engedjék oda a kislányt, az én négyévesem is ott van. Az anya rámmeredt.

  • A négyéves? – kérdezte kikerekedett szemekkel. 
  • Az. - válaszoltam. Két perc múlva mégiscsak odazavarta a férjét.

Lehetett valami ziziszag a levegőben, az én kisebbikemnek is feltűnt, hogy több a felnőtt a játszószoba szőnyegén, mint a gyerek és beparancsolt oda engem is. Te is ülj le ide anya!

Anya leült és olvasott, a gyerek színezett, játszott énekelt.  Igyekeztem jól érezni  magam.  A könyv a legjobb barát, ezt most is így gondoltam. Mások is szerintem, gyerekkönyv változatban.  Két sarokból olvastak az egyébbként játszó gyerekeknek mesét a fáradt anyukák, szőnyegen kuporodva, gépies hangon.

Ezmiez???? Kérdeztem magamtól. Ezkiez? Gondolhatták ők rólam. Mindenki bemutatót tart gondosmami, jófejmami, mamibbmami kategórában. Kinek kell ez?  Miért igénye egy felnőtt, érett személyiségnek az, hogy a gyerekvilágot is uralja, irányítsa, szervezze?

Meghívott vendég voltam pár percre a gyerekem játékországában. Igen, az övében, mert itt nem  kell a szabályaim szerint viselkednie, az elején felsoroltakon kívül (testi épség, életben maradás, életben hagyás ). Ez az a közeg, ahol senkinek se kell megfelelnie, főleg nem nekem.  Ezt tartom fontosnak. Én. Másik tíz anyuka meg nem. Mert még itt se lehet a gyerek gyerek, még itt is rá kell szólni, hogy pihenj le kincsem, mert fáradt vagy, olvasok neked mesét nyuszikám, gyere hallgasd, mialatt éppen fejlesztő játékkal szórakoztatlak, miért nem figyeled, anya csak miattad van itt, édesem, vesd le a felsődet, mert megizzadsz.

Egy gyereknek hallottam a nevét, őt Petrának hívták. Ez egy ilyen fura hely, ahol minden gyereket kincsemnek, életemnek, drágaságomnak meg nyuszikámnak hívnak. Biztos kedvezménnyel nyaralhatnak itt az alábbi nevekre  hallgatók.  Tuti, mert a szállodában sem hallottam keresztneveket a felnőttek soraiból sem, itt mindenki apának és anyának hívja a párját. Sebaj, legalább könnyebb volt megjegyezniük,  hogy mi vagyunk a Józsi meg az  Iveta.

Vissza vissza kell térnem abba a bizonyos játszószobába, immáron harmadszor, pedig esküszöm, tíz nyomorult percet töltöttem ott benn, gyerekeket hagyva, könyvemet olvasva, fura tekinteteket harcedzetten visszaverve.

S akkor, ott benn, ezen az anyább anyákkal teli helyen a kisgyerekem odaszólt nekem:
- Anya, milyen színű az Elza ruhája?






- Nem tudom. -  válaszoltam és már olvastam volna tovább, de hirtelen fázni kezdtem. Fagyott. A levegő konkrétan. Tíz számonkérő szempár bámulta a fura nőt a sarokban, könyvvel a kezében, aki nem tudta, milyen színű az Elza ruhája. Nafene, megbuktam, éreztem. Nafene, megbuktál, reméljük, hogy érezted!  Igen. Ha ezen múlik, ki milyen anya...

Kiszabadulva és egy koktélt rendelve (nem, nem alkoholmenteset) végiggondoltam az itt átélteket.  Ott kell lennünk  a gyerekek  sarkában minden percben? Irányítanunk kell őket, minden lépésüket, felügyelni a játékot, ami a gyerekek világának az egyik legnagyobb csodája? Nem megjátszott, hanem tiszta és ösztönös. A gyerek szépséges királylányból dagadt piros Angry birddé változik, majd kutya lesz, a nyelvét lógatja   és ugat. Nem kívülről látja saját magát, nem viselkedik, modoroskodik,  hanem megéli a játékot, élvezi. Ő tényleg királylány, Angry bird és kutya.  Kellünk ebbe mi, mikor a társai körében teheti mindezt? Azt gondolom, hogy nem. A formálódásának az is a része, hogy a vele egykorúakkal csiszolják, alakítsák egymást.

A másik fontos dolog – meg kell magunkban és bennük is bíznunk  annyira, hogy elhigyjük,  boldogulnak a saját világukban.  A helytállásuk és a magabiztosságuk attól is fog függeni, megérzik – e az üzenetünket: " Érezd jól magad, játsz szertelenül és felszabadultan!  Ha kellenék, itt leszek azonnal, de ez most a te játékod, élvezd!"

Szívesen játszom a gyerekeimmel, mesét is tudok olvasni ( tényleg), de nem érzem szükségét annak, hogy ezt a világot csak velem osszák meg. Ahhoz pedig tényleg nincs jogom, hogy ezt az univerzumot is a szabályrendszerem irányítása alá vegyem. Meghívásra mindig szívesen jövök. Addig olvasok, kávézom, koktélt szürcsölök vagy blogbejegyzést írok. És esküszöm, legközelebb már azt is fogom tudni kapásból, milyen színű Elza ruhája.



(P.S. tudom ám, de Elza is nőből volt, - mese ide vagy oda, ki hiszi el, hogy csak egy színű ruhában járt mindig??? Hahóóó!!! )



4 megjegyzés:

  1. Teljesen egyetértek veled...nem egy hasonló szituációban voltam már én is. Konkrétan szánalmasnak tartom, amikor a gyerekére bármilyen szinten valaki rátelepedik...Jó ha mindenkinek van világa, és abban önállóan tud létezni, mert tudja biztonságban van, mivel, ha szükség van rá a szülő ott van. Arra pedig mások mit gondolnak rólam azt szoktam mondni: Nem érdekel, csak az, hogy én mit gondolok magamról... de az nagyon.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pár nappal az írás után volt egy olyan játszóházi élményem a barátnőimmel, mikor az anyuka felmászott a csúszdára megvédeni a gyerekét a többitől, mert azok terrorban tartották. Ezt a kifejezést használta. Terror.

      Törlés
  2. Nem is értem igazán, honnan van ez a szorongó ellenőrzési, védelmi, irányítási kényszer sok mai szülőben... Ha visszaemlékszem valamikori boldog falusi (szegény, de szabad és bodog, igen) gyerekkoromra, az általad felsorolt elvek szerint történt. Megbíztak bennünk, sőt, hagytak "gyerek-társadalmi" életet élni a többiekkel. Arról nem beszélve, hogy a házi és mezei munkákba is beavattak.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, az elvek ugyan azok, a világ viszont sokat változott. Érdemes kicsit magát a szorongást kielemezni, miből fakad. Sok esetben hozott, generációkon átt cipelt szorongás nyomorítja meg az emberek, egész családok életét.

      Törlés