2016. március 6., vasárnap

A karrierista nő esete az örökbe fogadott gyerekkel

Amikor nyolc évvel ezelőtt hívtak, hogy gyerekem született, a kezdeti sokk és meglepetés mellett számomra ez egy hihetetlenül természetes érzés volt. 15 éves korom óta tudtam, hogy egyszer elérkezik ez a pillanat. Születik egy kislány, az én lányom, s mégha nem is  lesz hús a húsomból, ahogy mondani szokták, de lélek lesz a lelkemből. Nem tudom, tartozhat -e össze két ember ennyire, mint mi. Igazi lelki társam lett mára. Míg sokan a gyermeketek szemébe nézve látjátok önmagatokat, én úgy érzem, az ő lelke az enyém lenyomata. Ott a mi hasonlóságunk, nem a külső vonásokban.

Ha így éli meg az ember a gyermeke érkezését, nem jutnak az eszébe olyan kifejezések, mint lemondás, önfeláldozás, lezárhatom az életem eddigi szakaszát.
Nekem ő egy új színt jelentett az életemben. Vártam, hogy színezze ki, tegye azt még szebbé, színesebbé, tartalmasabbá. Ha már éltem a színek hasonlatával, számomra az ő megszületése azt jelentette, még több árnyalattal festhetek ezután arra a bizonyos fehér vászonra. Soha egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy  vége sok mindennek, amit mindaddig megtehettem, megélhettem. Úgy éreztem, minden, ami eddig volt  természetes, hogy megmarad, s mindezek gazdagodnak sok új élménnyel, érzéssel, lehetőséggel, amelyeket egy baba érkezése jelent. 

Nem voltak ideálisak a körülményeink abban a pillanatban, s úgy kellett anyává válnom, hogy tudtam, nem az az út adatik meg, amely a legtöbb nőtársamnak. Nem biztos, hogy hallani fogom az első szavakat, látni az első lépéseket. Tudtam, hogy az én utam másfelé fog kanyarodni, mint a legtöbb anyukáé, de nem görcsölve a jövőn, igyekeztem száz százalékig megélni a jelent, helyt állni, néha egyszerűen csak túlélni.
Akkori döntésemet abban a helyzetben úgy éltem meg, mint egyedüli módját annak, hogy anya, pontosabban az ő anyukája lehessek. Kit  érdekelt, hogy nem így kellene? Azt éreztem, csak vele lehet.
Már tudom, hogy választási lehetőség, más út akadt volna. Mindig van egy vagy-vagy, egy igen és egy nem.
Azt a utat én valószínűleg azért láttam egyedüli lehetségesként, mert ez volt az, amellyel megmaradhattam a saját hajóm kapitánya.  Hogy a hullámok is képesek egy  hajót előre vinni, hogy kell néha rájuk hagyatkozni, sodródni, hogy van másodkapitány, meg legénység, ma már tudom, de akkor, abban a pillanatban még nem tartottam ezeket alternatívának. Ezt szoktam meg. Így éltem, így nőttem fel. Szabad szellemként, függetlenként, önállóként. Alakította ezt sok minden, főként a rákkal vívott harc. Az, hogy akkor fel kellett nőni, mert azok a dolgok, tények, amelyek arcul csaptak, nem érhették  egy gyerek arcát, ahhoz erős, kemény felnőtt kellett. Azzá váltam  hirtelen, s maradtam is olyan mindörökre. 
Bánom-e a döntésemet? Nem. Attól, ha más utat járunk be, nem vagyunk kevesebbek. Amit az egyik ösvény rejtve hagy, megmutatja egy másik, Így élem meg a múltat,  vagyis így éltem meg ezidáig.






Érdekes, ahogy a múlt szellemei mégis visszajárnak. Mindig akad egy csontváz a szekrényben? Úgy látszik, ez a konkrét példány  több szekrény mélyén is ott lapult, majd borult ki hirtelen ha otthon lettél volna, mint más normális nő, anya, nevelted volna, mint más normális, nem a pénzt hajtottad volna, nem a karriered építetted volna, nem csavarognál, dolgoznál, élnél vádak formájában közeli és távoli személyektől egyaránt. 

Mennyi volna! Mennyi én!  Mint kiderült, eldobtam az igazi anyaságot, az anyább anyaságot, s lettem közben karierista, gazdag, csavargó , de főként nem normális NŐ.
Sőt, vagyok az még ma is, pedig már két szerencsétlent bízott rám a sors, én meg versikék helyett festeni, önkifejezni tanítom őket. Azt magyarázom két ártatlan gyereknek, miért jó élni,  szabadon gondolkodni, olvasni, utazni, mindenhová tartozni, pedig annyi mást kellene, annyi mást illene. S ha elegem van a nagy világmegváltó nevelési elveimből, akkor eldobom őket, mert nekem blogot kell írnom, tanfolyamokat szerveznem, holmi Mert nőnek lenni jón igét hirdetni a híveknek! Ilyen anya vagyok én!!! 

Hangozhat bármilyen durván, de azt is megkaptam az évek során, hogy még szerencse, hogy vannak a világon normális nők, aki szülnek, nem csak ilyenek mint én. Mert a magamfajta inkább örökbe fogad egy készen kapottat, mint a hollywoodi sztárok, de szülni, azt nem akar.   Ilyet is vágnak egy petefészkek nélkül maradt, gyógyult rákbeteg ember fejéhez.  Az ítélkezésre a legtöbb ember jogot formál magának.  Én nem  teszem ezt másokkal kapcsolatban soha, hiszen  csak a saját életem, a saját szemszögemet ismerhetem igazán, az meg nagyon kevés az efajta úri jogok gyakorlásához.   

Ott tartunk most, hogy van ezer változata az önző,  karrierista mindennel vele bírok nő esetének az örökbe fogadott gyerekkel, közben meg semmi más nem történt, minthogy egy 27 éves nő akart egy  kislányt, ezt a konkrét gyereket, s kereste, majd megtalálta a módját, hogy  ők ketten egymáséi lehessenek. Nem történt se több, se kevesebb. Ősztönös dolog és helyzet volt ez, ahogy a legtöbb dolog és helyzet az az élőlények világában, - a mi világunkban. Az anyává válni akarás  pedig az egyik legerősebb ösztön az univerzumban.

Úgy segítem a gyerekeim útját, ahogy tudom, ahogy azt helyesnek  vélem. Nem úgy, soha sem úgy, ahogy azt a világ elvárja. Tetszik, nem tetszik, legfejjebb lesz még két csodabogár ezen a színes, nagy réten.  Ők az életemből semmit sem vettek el, ahhoz csak hozzáadtak. Miattunk nem kevesebb a saját terem, hanem színesebb tarkább a világom. 

Több mint négy éve annak, hogy először mondtam ki, - írtam le olyan dolgokat a saját életemmel kapcsolatban, amelyeket  a legtöbben örökre magukban tartanak.
Annak, hogy elindítottam ezt a naplót, az egyik oka az volt, hogy példát mutassak. Nem azt, hogy a dolgokat így KELL csinálni , hanem azt, hogy azokat így is LEHET.
Lehet dolgozni, mellett anya lenni, tanulni, kreatívkodni, alkotni, tanítani, élni, ember maradni. Van olyan, hogy KEREK, meg olyan is hogy TELJES ÉLET. 
S a kerek is lehet szabálytalan, úgy, ahogy a teljes is más szemében  félig üres csupán. 

Tisztában vagyok vele, hogy ez a mai bejegyzés sok embernél túlléphet egy bizonyos határt. Ez már az " ilyet nem adunk ki" kategória. Mégis, ha egy ember bele tud kapaszkodni, ha egy vigasztalást nyer általa, vagy a  döntését segíteni tudja, akkor nekem már megérte.

S hogy egy személyt felmentsek a vélt vádlók sorából,  mégha  azok névsora csak rám tartozik is  igazán, az a férjem.
Mert bár tud cifrákat mondani ( melyik férfi nem tud ), ilyen vádakkal soha nem illetett. Hogyan is tette volna, hiszen  ebben a történetben mindvégig ott volt ő is.
Minden napban, minden percben, s  neki is ugyanolyan  mély volt a víz, amikor fordultak a szerepek. Mégis itt vagyunk. Minden tengeren vannak viharok, minket is megtépásztak,  tengeri betegek is lettünk egy kicsit, de  még mindig ugyanazon a hajón utazunk tovább.  S valahol talán ez a fontos, nem?








6 megjegyzés:

  1. Köszönöm, hogy megosztottad velünk. Ha a sajátod akkor is így neveled, nem? Én nem találok benne semmi kivetnivalót. S ahogy olvastalak, eszembe jutott a kolléganőm. Hasonló módon lett 7 év körüli kislánya. Mikor leültek ebédelni először, döbbenten látta, hogy a "vadidegen" gyerek ugyanúgy eszi, válogatja szét a húst ahogyan ő. Néha találkozások kanyargósak, de akik összetartoznak megtalálják egymást bármilyen módon.

    VálaszTörlés
  2. Megható volt ahogy olvastam történetedet ! Mindent ahogy tettél csak rád tartozik és ahhoz senkinek semmi köze, a szóbeszédre soha ne hallgassál!Életét mindenki úgy irányítja ahogy neki jó. Nekem is volt egy kolléganőm aki 3 éves kislányt fogadott örökbe különös volt mert annyira hasonlítottak egymásra még a természetük is! Sokan a munkahelyen nem is tudták hogy nem ő szülte! Nagyon megható és fájó volt számomra az elmúlt évben mikor a kolléganőm meghalt és a lánya mondott búcsúbeszédet!/Szívszorító érzés volt!/

    VálaszTörlés
  3. Bátor vagy. Csodállak érte. Mertél bízni magadban, a férjedben és az életben. Kevesen tesznek így. Az anyaság az nem egy mágikus tünemény, egy káprázat, egy biológiai folyamat. Annál sokkal több. Anyává válni szívvel lélekkel kell! Nem biológiai folyamat eredménye. Hatalmas lelki munka, nem mindenki számára elérhető folyamat. Igazi Anyává kevesen válnak. Neked sikerült azzá lenned. Köszönhető ez önmagadnak, a társadnak és egy olyan kislánynak, aki képes volt teremteni életet, szeretetet, családot. Közösen értetek el idáig. Minden mosolyért, összenézésért, megdolgoztatok. Odaadtátok érte a legrejtettebb kincseteket a lelketeket, bizalmatokat, hiteteket. Köszönöm, hogy megtiszteltél a bizalmaddal és elolvashattam a történetedet.

    VálaszTörlés
  4. Sokan írtak már könnyfacsaróan az "anyai ösztönről", melynek valahogy velünk kell születnie... Újabban pedig sokan be merik lassan vallani, hogy egyáltalán nem biztos, hogy így történik. Hogy biológiai szülő sokmindenki lehet, de szerető, nevelő szülővé válni nem fogantatás és szülés kérdése... Hány példa bizonyítja, hogy ez még messze nem biztosíték!
    Megdöbbenve olvastam soraidból, miféle rosszindulatú - és milyen magabiztos! - "kritikák" illettek: úgy látszik, a butaság magabiztossá tesz sokakat... Én magam nagyon érzékeny vagyok az egyéni választás, szabadság kényes kérdéseire. Ki adhat rá magának jogot, hogy ilyen könnyedén és igazságtalanul ítélkezzen mások felett? SENKI. Légy büszke magadra. Méltán.

    VálaszTörlés
  5. Csatlakozom az előttem szólókhoz: légy büszke magadra, és a férjedre is!
    Mélységesen meghatott ez a bejegyzés. Köszönöm!

    VálaszTörlés
  6. Nekem megadatott, hogy én hordjam ki a gyerekeimet, de a szülés nem, mindkettőt sürgősségi császárral kellett világra hozni 5-6 héttel korábban. Négy évet tudtam velük otthon lenni, a kicsi 2,5 fél éves korában oviba ment, mert én szerettem volna visszajönni dolgozni. Amíg otthon voltam, befejeztem egy komoly tanfolyamot és a szakvizsgámat is a gyerekek mellett tettem le, most pedig a ,,karrierépítés" miatt gyakran késő este érek haza. Az egészségemmel is voltak a szülés miatt problémák, ezért gyakran járok tornázni, szóval kevés időm van. Persze ez sok ember szemét szúrja, én is megkapom, hogy nem vagyok jó anya, de engem nem érdekel, mert amíg a gyerekem azt mondja, hogy én főzöm a legfinomabbakat és én vagyok a legjobb barátja, talán nem csináljuk rosszul. A férjem véleménye számít, mert ő az, aki most a hátán viszi a gyerekekkel járó teher nagy részét, de 4 évig én vittem. A viharok bennünket is megtépáztak, de még a felszínen vagyunk valahogy. Majd ez is alakul, a lényeg, hogy mmindenben a gyerekek érdeke az első. Nagyon jó és őszinte írás volt. Köszönöm. Annamari

    VálaszTörlés