2016. január 29., péntek

A vadlovakat betörik, ugye???

Fura hasonlat következik, de máshogy nem tudom szemléltetni azt, amit érzek.

Van egy falu. Nem messze a falutól harsányzöldben pompázó dombok, sűrű erdők, gyorsfolyású, hidegvizű patakok vannak.
 A faluban mindenki rohan, hajt, gürizik, - igyekszik megfelelni, igyekszik beilleszkedni.
S vagy te, aki bár éled ezt az életet, de kívülálóként vagy jelen ebben az egészben, mert tudod, nem ez a te világod. A te világod a dombok közt van, az erdőben, a patakparton. S míg a faluban csak az a tiéd, amit megragadsz, magadévá teszel, megszerzel, belesütöd a húsába a bélyeged, megkötöd, bekeríted, papírod van róla,  itt tudod, hogy minden a tiéd lehet, amire csak vágysz.

Ebbe a gazdagságba jársz "megszökni". Leveted szürke egyenruhád, felveszed királyi köntösöd.
 Az erdő széléhez érve felnézel a közeli dombokra. Hátha meglátod. Hátha éppen erre szalad. S ő jön is. Ismer, rádnéz, de meg nem közelít. Igazi, csodálatos vadcsikó. Nem kell megérintened, elég, hogy újra meg újra pompát hoz a napjaidba, mikor elvágtat előtted vadul, szabadon. Igazi csoda.


Egy, kettő, három. Telnek a napok, a hetek, a hónapok, s a lovacska egyre többször néz rád, ahogy ülsz egy kidőlt fenyőfa korhadó törzsén. Nem mozdulsz. Miért kéne?  Hálásan fogadod a tekintetét.
Egy, kettő, három,  a vadlovacska az idő teltével egyre inkább lelassít, ha a közeledbe ér.  Te csak nézed. Még több jutott a csodából.
Egy, kettő, három, ... s a lovacska egyszer csak megáll. Rádnéz, majd legelészik, miközben te csak bámulod őt. Kell ennél szebb dolog az életben?
Egy, kettő, három. A vadló megbök puha, meleg orrával. Nem szólsz, nem érinted. Szereted.


Egy, kettő, három, te vagy az én párom. A lovacska már a tiéd, s te az övé vagy. Nem kell kötél, nem kell karán,nem kell érintés. Szemek, tekintetek, két szív. Ennyi kell csak, ennyi van csak. Ilyen az igazi gazdagság. Nem érti meg, akinek nem volt része benne, s így tévútra kerülve vesz el, tör le, tör be mindent, ami az útjába akad, hiszen birtokolni kell.




S hirtelen zizzen az avar, reccsen az ág, repül a lasszó, felugrik a vadló. El kell kapni! El akarják kapni! Kiáltasz, mented, véded, s azt mondják: azé aki befogta. Azt fogja szolgálni, aki betöri. A vadlovakat betörik, a tekintetük megtörik. Nem marad benne több szabadság.
Mit kiabálsz, mit lázadsz? Fogtad volna be, törted volna be te magad!  Kit érdekel a szépsége, a szabad tekintete, az akarata, a lelke? Szolgálnia kell, igásló lesz ez is, mint a többi.

...

Szuszog mellettem éjszakánként két melegorrú vadlovacska. Sosem akartam őket betörni. Nem voltak felnyergelve, nem voltak bezárva, s most, hogy mások kezében csattog az ostor vadul, értetlenül, kérdőn néznek rám.
Lehet, hogy nekem kellett volna mindezeket megtennem? Kevésbé fájt volna, vagy könnyebben elfogadták volna, hogy ez a világ rendje? Szabadon vágtázó  paripák csak a mesében vannak, a többieknek a szekér, a nyereg, meg a szemellenző jut. Úgy irányíthatóak, úgy érnek valamit.

Minden pillanatban azt érzem, egyre szűkül a tér.  A mező, ahol szabadon futhatnak, ahol igazi, szépséges, ösztönös, értékes vadlovacskák lehetnek.

Akar még ez a világ  egyáltalán ilyen vadlovakat, vagy csak az az érték, ami szolgál minket? Viszi a terhet, húzza az igát,  hajtja a hasznot, s  mindezt némán, lehajtott fejjel.

Meddig tudom őket megvédeni? Ilyenek maradnak, ha azt látják, hogy  eltorzult, gyilkos tekintettel harcolok az egész világgal? Engem fognak még látni, ha rám néznek? Lehet, hogy az igát is elfogadják azok után. S lehet ők kérdik majd meg tőlem:

" A vadlovakat betörik, ugye? Akkor meg minek küzdesz ellene??? "


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése