2016. november 15., kedd

Az erdélyi grófnő


"Outsider vagyok. Az emberek ténykedését nagy empátiával, a partvonalról figyelem. Onnan viszont könnyebb meglátni egy impresszionista színpacniban a képet.
A Nőnek lenni jó-t én így láttam szombaton - ez már nem "rendezvény", hanem egy igazi Szalon : a házigazdák arisztokrata hölgyek, ezt kezdettől tudtam. Iveta a fehér fotelben, Krisztina a külsejével ma különösen ráerősít erre a benyomásra ...Judit története az elveszett és megtalált szárnyaló hanggal - Natasáé a "Háború és béké"-ből, mi más! Montorffy Letti - ezzel a névvel csak grófnő lehet valaki. Minimum. Pezsgő, finomságok, halk beszélgetés, finoman roppanó, leheletvékony csokoládék, elegáns nők, a lépcsőfordulóban zongorázó kislány. Értelem és érzelem. Szikrázik és ragyog.
Emberek, vigyázat, az ilyen helyeken birodalmak sorsa fordul.
Ajánlom köszönettel (amiért részese lehettem) és szeretettel: a szervezőknek és minden hölgynek, aki biztatott és az ékszereimet viseli. Nagy örömet okoztak." /Forrás: FB/

Ezt az a Kiss Limpár Évi írta rólunk, akire én mióta először megláttam, magamban csakis egy erdélyi grófnőként tudtam  gondolni. Ki másban lehetne ennyi elegancia, tartás, kifinomultság???
Aztán leírta a fenti szavakat. 
... 
Évi, nagyjából egy hónapja  vitattuk meg, hogy véletlenek nincsenek. 
Ezt most méginkább így gondolom.

S akkor íme az ékszer, amelyet  nekem készített s a vers, melyet hozzá ajánlott. Azt is kitűztem a brosommal együtt a szívem fölé, s az utolsó sorába kapaszkodom erősen:


"Minden jövendő tűz is bennem él,
hogy az utolsó harcos én legyek.
A simogatás az én lobogóm
s minden megindul, hogyha én megyek!"

(József Attila: A legutolsó harcos - részlet)


♥♥♥

Köszönöm

Kép forrása: Kiss Limpár Éva FB

2016. november 10., csütörtök

A LESZAROM NAP

Minden született anya frászt fog most kapni és biztosan megkérdőjelezi:
- épelméjűségemet,
- szülői képességeimet és jogaimat,
, .... de én szoktam:

LESZAROM NAPOT TARTANI.

Ez általában hétvégére esik, ne képzeljétek, hogy  heti rendszerességgel, de mondjuk két vagy három havonta egyszer.





Ami az egészben a legfelháborítóbb: A GYEREKEIM IS TUDNAK RÓLA és részt vesznek benne!!!

Szerintem ők kimondottan szeretik, mert a leszarom napot  akkor szoktam bedobni a közösbe, amikor már:
- reménytelennek tűnik, hogy a háznak ház kinézete lesz és nem szeméttelep,
- nincs vasalt ruha,
- elkap a rosszullét a főzésre gondolva (amúgy szeretek főzni ),
- elegem van abból, hogy két nyomorult nap alatt kellene csodákat tenni, élni, takarítani, a gyerekkel tanulni és szerencsétlent zsenivé képezni, s tenni mindezt úgy, hogy közben tiszta flow az egész életem. Hát nem az!
Na és akkor én úgy oldom meg ezt az egészet, hogy kilövöm az éterbe:  MA LESZAROM NAP VAN!

Ujjongás!!! A gyerekek tudják, hogy anya a rá nehezedő elviselhetetlen nyomás hatására mindjárt  felmutat a mobiljában egy QR kódot, ami mozizást jelent, vásárolt kaját hoz, vagy étterembe megyünk, beszabadulunk az Alexandrába és végigolvasunk mindent, majd egy csomó könnyvel térünk haza. Olyan is volt, hogy autóba pattantunk, ének, hajrázás, Road to HELL.  Szóval ilyenkor nálunk  igazi őszinte boldogság  és tombolda van.

A nagyobbik egy az egyben partnerem minden megmozdulásomban. Ő tudja, hogy mit jelent ez úgy mindenestül.  Lazulást.

A kicsi is vele ugrál örömében, juhú mozi, juhú csavargás, juhú leszarom nap ( használja a kifejezést így ebben az összefüggésben ), de vannak dolgok, amik neki még nem egyértelműek.
Ilyen például az, amikor éhes. Naponta átlagban tízszer eszik (ha egyszer lesz Facebookja, tuti nonstop az a status lesz rá  kiírva, hogy NONÓ ÉHES).
Na és akkor, amikor újra kordul a pici gyomra, bizonytalanul odasúgja nekem:  Anya, éhes vagyok. Adsz nekem enni, vagy leszarod?
Hát persze, hogy nem szarom le! Azért mindent még ilyenkor se lehet :-D

Na de hogy mit is akartam elmesélni  ezzel az egésszel. Talán csak annyit, amit már sokan elmondtak előttem: A temetők tele vannak hősi halottakkal. Nem kell túlélni, kibírni, feláldozni magunkat, fogainkat összeszorítva átvészelni mindent, csak mert mi ANYÁK vagyunk!!! Azt gondolom, hogy az említett kifejezéseket használnunk a saját életünkkel és az érzéseinkkel kapcsolatban sokkal vulgárisabb, mint az a bizonyos leszarom kifejezés.

Melyik, mit   jelent?
Kibírni, túlélni, feláldozni = ösztönös reakciónk, érzéseink ellenére felvenni egy elvártnak gondolt viselkedési formát. Úgy tenni, érezni, ahogy az illendő, ahogy muszáj.

Leszarni = jogot formálni arra, hogy az életben vannak jobb és kevésbé jó napok és ezeket nem csak egyféleképpen lehet megélni, s mi élünk is eme jogunkkal. Jogot formálni arra, hogy van választási lehetőségünk. Szabad szembemennünk az elvárásokkal, szabad nemet mondanunk, kifutnunk  a világból, bebújnunk a takaró alá, vagy rácsapni egy nagyot az asztalra. Jogunk van megvonni a vállunkat és azt mondani:  leszarom!

Mindannyian mások vagyunk. Pont ezért nem kell és nem is lehet úgy reagálnunk az életre, a gondokra,  a nyomásra, ahogy azt mások teszik.

Merjetek néha lázadni, tudjatok élni!  Ne majd ha felnő a gyerek, ha majd leválik rólatok, ha majd, ... ha majd, ... ha majd. Ha majd nem lehet élni?!?  Csak most! Csak így! Csak őszintén!
Ne állandóan, mert aki mindig és minden ellen lázad, az  saját maga ellen lázad valójában.

S én aláírom, hogy van olyan, akit nem zavar, ha mindig alárendeli magát, aki azt mondja, ezt most így élem meg,  ez most így kerek, nekem ez jó, én így vagyok  teljesen boldog anya. Ő ne hallgasson rám. Neki ez legyen a leszarom napja,  az a bizonyos leszarom pillanata, mert ahogy az előbb is írtam, nem vagyunk egyformák s ettől ilyen színes és érdekes ez a világ.

2016. november 8., kedd

Mert nőnek lenni jó immár hatodszor - visszatekintő

Mindig beletelik pár napba, amíg összeszedem a gondolataimat egy-egy Mert nőnek lenni jó rendezvényünk után. Most sincs ez másképp, három pihentető alvás van mögöttünk a szombati nap óta. Higyjétek el, ránk fért! 



 Aki figyelte a közösségi oldalunkat, láthatta, hogy hónapok óta minden hajnalban érkeztek az új információk, megosztások, képek. Nekem ekkor és az esti órákban volt időm foglalkozni a szervezéssel, egyeztetni, kiírni, Krisztinának  pedig a nappali műszak jutott. 
Mai bejegyzésében kitért arra, hogy ez alkalommal műsorvezetőtársa is voltam, ő pedig sok szervezési dolgot átvállalt mindazok közül, amelyekkel májusban például én foglalkoztam.
Annyire természetesen alakult ki minden téren az egyensúly, hogy azt talán tudatossággal sem lehetett volna ilyen szépen elérni.

Munkánkat nagyban könnyítette, hogy egy igazi aktív csapat alakult ki körülöttünk, amiért nagyon hálásak vagyunk.
S bár az utolsó napokban volt néhány nem várt fordulat, mégis abban a péntek esti három órában újra megtörtént a varázslat, s egy formális konferenciateremből igazi Mert nőnek lenni jós helyszín lett.

Megjelent a Möbel Fabrikos teherautó, bútorok jöttek egymás után. Megállás nélkült tértek velük a segítők, Tomi vezetésével. S jött Zsuzsi is, újra magával hozta pódafai levendulaházuk egész berendezését, hogy otthonosabbá tehesse a helyszínt. 
Jöttek Heniék, alakult a fotóháttér, Éva, Matyi és Ildi elrendezték a két kiállítás képeit. Harminc szék helyett immár több mint száz volt a teremben, minden hely kipróbálva, letesztelve, hogy biztosak lehessünk, látni fog az ott helyet foglaló vendég mindent. 
S péntek este haza tudtam úgy menni, hogy a legnagyobb gondom a hajmosás és a körömlakkozás volt. Hihetetlen, ilyet még sosem élhettem meg!



A nagy nap reggelén hét óra néhány perckor beléptünk  az előkészített terembe. Mindig hihetetlen ott állni, nézni, hogy ez az egész tér most már csak arra vár, hogy kerete legyen annak a végtelen pozitív energiaáramlásnak, amely másfél - két óra múlva beindul.   S beindul. Bepördül Böbe a rengeteg sütivel, tálalnak, rakodnak a lányok. Fura nézni, hogy nem helyet foglalnak vendégként az érkezők, hanem odaállnak segíteni, rakodni. Nem tudok elég hálás lenni mindezért és tudom, hogy nem tennétek így lányok, ha nem lenne ez az egész a ti szívügyetek is. 

Kitöltöttük a Mert nőnek lenni jós pezsgőt több mint  száz pohárba, amelyet újra Nagy Regiék biztosítottak számunkra. Az ilyen dolgok teszik ezt a napot még inkább nőünneppé.
Fél kilenckor beindult  a gépezet. A terem készen állt, az első falra kivetítve az eddigi rendezvények képei, hozzá a Rossz anyák filmzenéje. Mikrofonok lepróbálva, prezentációk előkészítve.

Mindenkit személyesen fogadtunk ezúttal is, kezünkben a pohár pezsgővel. Ragaszkodunk ehhez a rituáléhoz, mert annyira jó!!! Mi is szeretjük, ha minket így várnak ott, ahová érkezünk. S ti érkeztetek. Kígyózott a sor, megteltek a helyek. Megnyitottuk a hatodik szemináriumot! Mindez kilenc órakor történt, aztán hirtelen öt óra lett. Elrepült az idő, mintha csupán egy pillanat lett volna, pedig tudom, érzékeltem, hogy milliónyi volt, értékes, fontos, megható és felemelő. 

Komoly témákat dolgoztunk fel. Újra őszintén kitárulkoztunk Krisztinával, megosztva veletek a gyermekvállalással kapcsolatos történeteinket. Egy barátnőm ezt írta: Te marha nő, mindig megbőgetsz! Jót nevettem rajta, mert az őszinteség nehéz, de mégis hihetetlenül felszabadító. Én mindig ezt érzem. 

Pém Bálint igazi showman, élvezet vol vele beszélgetni és látva az érdeklődéseteket tudtam, hogy jó dolog volt őt ide hozni.  Mákunk volt  :-)

Egy rövid beszélgetésben bemutattuk a kisebbségben  élő gyermekek és anyák jogait segítő és védő Minority Kids projektet, melyhez mi magunk is csatlakoztunk önkéntesekként. Újra csak arra tudok buzdítani mindenkit, hogy tegyen másokért is, ha módjában áll! A tudás, ismeret, tapasztalat, amellyel mi rendelkezünk és sokszor természetesnek vesszük azt, mások számára mentőöv, igazi segítség lehet.



Egy újabb kemény téma - családon belüli erőszak. Ahogy Krisztina is említette, máshogy látunk ezzel kapcsolatban bizonyos dolgokat mi ketten, de ez így van rendjén. Nem kell egy véleményen lennünk. Nem is ez volt a fontos szombaton, hanem az, hogy egy igaz történetet hallva sokan tudatosították, a családon belüli erőszak nem az első pofonnal kezdődik. Feltettem a kérdést és meg is válaszoltam: Mikor, mennyi idő után lehet feldolgozni, ha valaki áldozattá valaki ? Soha. Meg kell tanulni élni vele. Láthattátok magatok is, mit gondol az áldozat az ajtóra nézve: Úr Isten,mindjárt belép és kicibál innét! Ennyi év után is...
A KATARZIS csupa nagy betűvel az volt, amikor az áldozatunk, aki hangját veszítette a terror miatt, újra énekelt. Hálás vagyok, hogy bátoríthattam, hogy mellette állhattam, foghattam a kezét és azért is, hogy veletek együtt visszaadhattuk a hangját. A témát Bolemant Lilla szakértőként egészítette ki számos fontos statisztikai és jogi információval. Szakszerűen definiálta a családon belüli erőszak fogalmát, bemutatta annak formáit, szintjeit.

Az ebéd után Kosár Kinga doktornő és Varga Mohos Évi az eko - bio gyermekruhákról és a vegyszermentes háztartásról beszélgettek. Ebben a részben a gyerekmodelleket rendeztem. Vicces feladat volt, tiszta londoni divathét!!! P.S.: sztárallűrök is voltak!



Montorffy Letti egy igazi motivációs tréninget tartott a jelenlévők számára. Letti most is tarolt, rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk vele kapcsolatban. 

S végül Derzsi Zsoltival zártuk a sort, aki a gerincerősítő mozgásról beszélt. Bár a beszélgetés hangulata igazán oldott és közvetlen volt (sorry Zsolti, annyi magas labdát dobsz ), számomra a legmeghatóbb ebben a blokkban az volt, amilyen szeretettel Zsolti anyukájáról és anyukájához beszélt, akit én is hosszú évek óta ismerek és tisztelek. 

Az egész csapat számára megtisztelő volt, hogy két fiatal helyi művész munkáit is bemutathattuk. Zsemlye Tímeát remélem megerősítettük abban, hogy igazi tehetség. 
Baláži Martin fotóira személyesen is nagyon kíváncsi voltam. Martin 19 éves Asperger- szindrómás, Ildi barátnőm pártfogoltja. Ildi autista fiatalok fejlesztésével és az ő társadalomba való beilleszkedésükkel foglalkozik és Martint nagyon a szívébe zárta. S csoda? Martin egy igazi egyéniség, aki végül anyukája kíséretében az egész napot velünk töltötte. Mindegyik komoly témát végighallgatta, s ahogy anyukája is mondta, itt szembesült azzal, hogy másoknak is vannak problémái. Mindannyiunknak jutott valami a hátizsákba. A kérdés, mennyire tudunk mindezek ellenére teljes és boldog életet élni. Martin mindannyiunk számára pozitív példa lehet. 




Amilyen nyugalomban kezdtük a napot, ugyanolyan nyugalomban zártuk. Kiürült a terem, elnémultak a mikrofonok. Maradt a hála és a rengeteg pozitív visszajelzés, amellyel napokig beterítettetek minket. 
Megérte, - most is.

Még egyszer  köszönet a fent említetteken kívül Ildinek, Gabinak, Fruzsinak, Evicsnek, Verának, Fecónak, Jenőnek, na és persze a kézműveseinknek.
Molnár Ildikó mára a harmadik ember a gépezetben. Igazi támaszunk. Jelen van, pakol, segít, koordinálja a rendezvény háttérműködését.
 Sokadszor volt igazi segítségünk Kún Gabi kolléganőm, aki a mi tehetséges Fruzsink (smink) anyukája. Gabinál pontosabb pénztáros, gondosabb házigazda nemigen létezik.
Ildivel és Rákóczi Évával (Evics) állták az igazi próbát a regisztráció során, majd az egész nap folyamán biztosították, hogy a tálak, kancsók tele legyenek és minden úgy működjön, ahogy kell. Az egész rendezvény minden egyes apró mozzanata egy teljesen átgondolt forgatókönyv része volt.
Minden rendezvényünk után kiértékeljük, mi mennyire működött és az esetleges módosítási javaslatokat azonnal beépítjük a feladatok közé. Most is így tettünk - igaz, könnyű volt a dolgunk, mert szerencsére egyre kevesebb  az a részlet, amin finomítani kell.  
Matyi nem csak a megfáradt izmaitokat, hanem a mi lelkünket is megmaszírozta. Tudja, érzi, mikor kell odaállni mellénk. Köszönet érte, újra ♥

S hogyan tovább.... ezt már elárultuk nektek, akik szombaton velünk voltatok. Jövőre már csak egy alkalommal találkozunk ilyen nagy rendezvényen. Az évi két nagy szeminárium helyett most egy új koncepcióval próbálkozunk meg. A nyár végén elindítottuk a Mert nőnek lenni jó Klubesteket, ezeket szeretnénk minél gyakrabban, változatos témákkal a lehető legtöbb városba eljuttatni. Ehhez továbbra is kelletek ti, akik befogadjátok, elfogadjátok és színesítitek mindazt, amit hozunk.

Hosszasan tudnám folytatni a terveink felsorolását, a többi legyen meglepetés. Addig is gyertek a klubestjeinkre, olvassátok a Mert nőnek lenni jó  és a Superwomanatwork blogjainkat és egyéb írásainkat a nyomtatott sajtóban ( Vasárnap Lélek Magazin )!
Na és persze hagyjátok magatokat meglepni! 
Ígérem, nem okozunk majd csalódást.









2016. október 23., vasárnap

Best of Eszter - Inspiráló példakép

Eszter jövőképet fest:
- Anya, ha nagy leszek, olyan leszek mint te!
Megörülök neki.
- De jó! És miben leszel olyan mint én?
- Hát ... vasárnap gyorsan  tanulok  a gyerekeimmel, utána elküldöm őket fürdeni. Ezután megszárítom a hajukat és mehetnek is  aludni a férjemmel. Én meg majd engedek egy kád vizet, belefekszem, olvasom a könyvemet, meggyújtom a vaníliás gyertyát úgy, ahogy te. De én nem pezsgőt fogok inni a kádban, hanem bort!

... Na basszus, inspiráló példakép lehetek!!!






2016. október 18., kedd

2016. október 10., hétfő

Mert nőnek lenni jó - immár 6. alkalommal

Krisztinával hónapok óta dolgozunk azon, hogy november 5.-én, a Mert nőnek lenni jó immáron hatodik egész napos rendezvényén újra tartalmas témákkal, beszélgetésekkel találkozhassatok.

Íme az aktuális program:


Mindenkit szeretettel várunk!

A Superwomanatwork az Instagramon

A képek sokszor többet mondanak minden szónál. Ha ti is így gondoljátok és érdekel titeket, milyen dolgokat veszek észre a nagyvilágból, kövessetek az Instagramon is! 
Elég beírni a keresőbe, hogy superwomanatwork, majd rákattintani a követés gombra.
Mindenkit szeretettel várok.

2016. október 9., vasárnap

Csatlakoztam a MINORITY KIDS projekthez!

A  Superwomanatwork blogon és a Vasárnap újságon kívül ezentúl  a Minority Kids projekt keretein belül is találkozhattok az írásaimmal.


A Minority Kids projekt a kisebbségben élő anyák és gyermekeik megsegítését tűzte ki céljául online támogatás formájában. 


Önkéntesként csatlakoztam a projekthez,  időbeosztással, énidővel kapcsolatos gondolataimat, tanácsaimat olvashatjátok majd itt.

Munkámból és végzettségemből adódóan azokra a kérdésekre is szívesen válaszolok majd, amelyek a vállalkozás, annak elindítása témakörét érintik.

Keressétek az oldalt, mert pont ti, pont mi vagyunk azok, akikért létrejött ez az egész!


A MINORITY KIDS oldalát IDE KATTINTVA érhetitek el.


Az énidővel kapcsolatos írásom ITT olvasható.


2016. október 2., vasárnap

A (még) meg nem élt álmokról

Ma reggel, a szokásos blogszemle és olvasgatás során ráakadtam egy vlogbejegyzésre( video blog), amelyet a Cup of Style cseh blogpáros egyike készített norvégiai körútjáról. 

A blogot évek óta követem, nem minden bejegyzésüket olvasom, mert hát nem vagyunk azonos életszakaszban - ők kb 15 évvel fiatalabbak és ez egy tiniknek, huszonéveseknek szóló, részben életmód, de főként divatblog. Mégis nagyon tetszik a két lány (testvérek) pozitív világszemlélete, optimizmusa és profizmusa. Az, ahogy ilyen  szintre felépítették ezt az egészet, amihez persze a szülők támogatása is kellett.

Visszatérve azonban az első mondatban említett videóhoz, - nagyon megfogott. Vonzanak a skandináv államok és ahogy néztem az élménybeszámolót, olvastam az útról készült, képekben gazdag blogbejegyzést, egy pillanatra elfogott a keserűség. 
Mert nekem ez kimaradt, teljesen. Nem csavarogtam a világban szabadon, huszonévesen. Nem aludtam sátorban, autóban, nem stoppoltam, nem utazgattam random módra, úgy igazán spontánul. 

 Egy teljesen más út az, ahogy az én életem alakult, iskola után munka,sok továbbképzés, mellette az egyetem távúton, majd házasság és az első gyerek még huszonévesen. Akkor, amikor sokan még  az útjukat keresték, én az enyémet már megtaláltam, - legalább is így gondoltam akkor és bármilyen fura, de most is így gondolom. Lehetett volna másképpen élni, utazni, külföldre menni, de nekem valamiért így és ez adatott meg és  hálás vagyok ezért, mégha tényleg van is pár dolog, amit jó lett volna megélni.





S akkor, a videó pergő képkockáit nézve és egy pillanatnyi keserűség után az jutott az eszembe, miért kellene ezt a dolgot lezártnak éreznem? Miért ne lehetne gyerekekkel utazni most, ebben az életszakaszban, a harmincas éveim közepén???
A gyerekek már nem picik, megszokták az utazást, bírják  és szeretik is. Akkor meg mire várunk? Menni kell! Látni! Nem ötcsillagos szállodákat ( ezen már túl vagyok és nem az én világom ), nem makulátlanra gereblyézett tengerpartokat. 

És igen, elég volt ma ez a videó ahhoz, hogy tudjam, megyünk, nálunk most jött el ennek az ideje és nincs bennem semmi félelem, hogy ez két gyerekkel egy kész idegbaj lesz. 
Mert bár hangosak és ... és ... és ...  és sorolhatnám, de felesleges, mert másoké, a tiéid, a szomszédéi is ilyenek.  

Egy gyereknek mégis tényleg olyan kevés elég ahhoz, hogy bárhol jól érezze magát! Elég, ha vele van a kedvenc alvóállatkája. Köveket, virágot, kagylót vagy csigát, -  bármit, amivel játszhat, mindenhol talál. 
Szóval így látom ma ezt az egészet. Nem szabad semmiről se lemondani, aminek optimálisan nem most lenne itt az ideje!  Ki mondja meg egyébbként is, mi az optimális, az ideális? 

Néha beszélgetünk a barátaimmal hasonló témákról. Ki mire vágyott volna? Mi volt az álma? Utazni, pszichológiát vagy lakberendezést tanulni, megszerezni a jogsit, énekelni tanulni tanártól, zongorázni, megtanulni franciául, spanyolul, olaszul, korongozni, modern táncot tanulni. Ugye ti is tudnátok ehhez a mondathoz egy vágyat, meg nem élt álmot hozzátenni?

 Ne tegyétek! Inkább valósítsátok meg azt, legyen az  bármi is! Menjen szembe minden logikus magyarázattal,  legyen több a KONTRA, mint a PRO érv, az ellenző, mint a támogató, de akkor is! 
Éljétek meg az álmokat, mert nincs is annál szomorúbb dolog, mint amikor ott marad a mi lett volna ha érzés a lelkünkben, a keserűség fájdalmas íze a belsőnkben,  az a bizonyos, ez már nem fog soha összejönni gondolatot követő mély, lelket eleresztő sóhaj,  vagy az a kellemetlen bizsergés a gyomrotokban az álmaitokra gondolva.

Nem vagyok egy életvezetési tanácsadó, sem pszichológus. Nem is kell annak lenni, erre  ti is képesek vagytok: nem lezárni azt, amit nem éltetek meg, hanem csak elétenni a MÉG  szavacskát és máris jövőbeli célokká, álmokká változnak. Én így teszek, mert elcsépelt, de igaz, hogy az álmokról lemondani annyi, mint magáról az életről lemondani.

2016. szeptember 8., csütörtök

A következetes szülő és a Nutella

Méltatlankodik a gyerekem:
-          Anya, nálunk miért nincs otthon mindig  Nutella?

Minden szülői szigoromat bevetve válaszolok:
-          Méghogy mindig legyen otthon Nutella? Szerintetek egészséges? Ráadásul ki bírná  azt állandó jelleggel idegekkel, vágyakkal, hazudva a gyerekeinek, hogy már elfogyott és kidobtam az üveget, pedig csak elszúrtam a kompót mögé és azt várom, hogy az apjuk altassa ma este őket, hogy én nyugiban megkenhessem a riszlisztes palacsintámat Nutellácskával és vastagon beterítsem tejszínhabbal   ... anyagilag???





Piszkosul nehéz következetes szülőnek lenni!!! :-D

2016. augusztus 29., hétfő

Megújult a nappalink - vakító fehérség egy kis sárvával, zölddel és eská papírgirlanddal

Néha olyan kevés elég ahhoz, hogy az ember lelke megnyugodjon!  Nekem ehhez most egy kevéske maradék fehér falfesték és egy kis (szintén maradék ) krétafesték elég volt, na meg egy kis papír, két új díszpárna és egy icike picike, mokkáskanálnyi fantázia.

Az elmúlt hónapok számomra  a lelkiségről és a túlélésről szóltak. Ahogy egyre jobban  újra magamra találtam,  hiányozni kezdett a kreatív alkotómunka. Kisebb projektekkel kezdtem, amelyeket összerakva egy megújult nappalit sikerült összehoznom.



Habár a bútort már egy éve sikerült lecserélnem, a sötétbarna  tapétától nem szabadultam meg - egészen egy héttel ezelőttig. Addig tartott a milyen legyen az új tapéta mizériám. Hát semmilyen! Fehér lesz itt is a fal és majd kicsit megdekoráljuk, ha üresnek tűnik, - ez lett az újonnan rögtönzött koncepcióm, amely egy szombat esti nyolc órás, hirtelen  felindulásból elkövetett tapétaletépés alatt született meg.
Így utólag nagyon hálás vagyok, amiért ez így alakult. A fehér az a szín, amelyben minden lehetőség benne van. Könnyű lesz a mostani tavaszi - nyári dekort őszivé, majd télivé varázsolnom egy ilyen tiszta "kerettel".



Az ILYEN VOLT -ot egy tavaszi - húsvétos bejegyzésemben megnézhetitek IDE kattintva.

A mostani változásról pedig röviden:
- eltűnt a sötétbarna tapéta - helyette itt is fehér lett a fal
- leszedtem a sötétbarna sötétítő függönyt
- Annie Sloan krétafestékkel átfestettem a karnist törtfehér színűre
- vettem két új, halványzöld díszpárnát a Mömaxban (ezeket még a nyár elején )
- elkészítettem a a tévé fölé a HOME feliratú papírgirlandot
- a polcokon kevesebb a dísz és több a  könyv.



Örülök annak, hogy a zöld mellé sikerült a sárgát is beépítenem az összképbe. Nagyon szeretem a sárgának ezt az árnyalatát, de nehéz ebben az árnyalatban kiegészítőket vásárolni.




Most a papírgirland, a keresztszemes hímzéssel készült nárcis, az orchidea sárgája behozta  a szobába azt a vágyott meleg nyugalmat, amelyre  annyira áhitoztam.



Kész, megvan. Jól esik itt üldögélni, töltekezni és hálát adni azért, hogy így és itt élhetek.
S ehhez a leírhatatlan érzéshez tényleg elég volt egy kevéske maradék fehér falfesték és egy kis (szintén maradék ) krétafesték, na meg egy kis papír, két új díszpárna és egy icike picike, mokkáskanálnyi fantázia.




2016. augusztus 27., szombat

Best of Eszter - a mondat

Eszterrel megegyeztünk, hogy mivel egy hét múlva kezdődik az iskola, ideje egy kicsit ismételnünk. Elsőként az írással kezdjük.

- Eszter, másolj ki ebből a meséből négy mondatot! - kértem tőle.
Egy pillanatig hallgatott, majd megkérdezte:
- Mi is az a mondat???

...

Azt hiszem, hosszú volt a nyári  szünet :-)




2016. augusztus 23., kedd

Levél a neveletlen gyerekemnek


Rossz, kezelhetetlen, buta, neveletlen. Ezt gondolják. Már megint ezt gondolják!

Rossz, kezelhetetlen, buta, neveletlen, - mondom el újra magamban, miközben a két gyereket vezetem az autóhoz, patakzik rólam a veríték és olyan üresnek érzem magam, mint már rég nem.
Beszállunk az autóba, némán kapcsolom be a biztonsági öveket, nem nyerítek, nem kiabálok,  csak keresem a öv kapcsát, nehéz betalálni reszkető kezekkel.
Ezalatt a gyerek egyenesen a fülembe ordít, amiért nem vettem meg neki a következő hülyeséget, amivel bepróbálkozott.

Rossz, kezelhetetlen, buta, neveletlen, -hallom újra az ítéletet. Olyan érzés, mintha valaki ráolvasná a fejemre az egészet. Leírnak vele engem is, a gyereket is, az egész életünket.

Rossz, kezelhetetlen, buta, neveletlen. Elindulnék, de nem bírom elfordítani a kulcsot. Zsibbadni kezd a jobb vállam, hatalmas nyomás van a fejemben. Sírni kéne, kinyitni minden zsilipet.  Csak egy könnnycsepp, mondom magamban, csak egy csepp és elviselhetőbb lesz ez az egész!
Nem megy, nekem már ez sem megy. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne kiborulni, látványosan, hangosan, sírva, toporzékolni!  Én ehelyett itt ülök az autóban és tartva magam  legutóbbi magamnak tett ígéretemhez, nem reagálok ösztönösen és rögtön.

Rossz, kezelhetetlen, buta, - ezek  neki szólnak.
Neveletlen, - ez pedig nekem.
Mert könnyebb így megbélyegezni gyereket és anyát, mint megérteni a sorsukat, felismerni a keresztjüket és odalépni melléjük, segítve útjukat.

Kilenc évvel ezelőtt úgy lettünk szülők egyik napról a másikra, hogy nem volt időnk elgondolkodni a dolgokon. Azok csupán megtörténtek, peregtek, egyik a másik után. Néha mi irányítottuk az eseményeket,  de legtöbbször nem. Úsztunk az árral, néha ellene, de a felszínen maradtunk és mára úgy érzem, sikerült jól helyt állnunk.

A második örökbefogadást már az egy gyerekes szülők tapasztalatával vártuk. Fele annyi sem volt az kétség, sem az izgulás. Kevesebb volt a kétely, nagyobb volt az önbizalom.

Amikor először a kezemben tarthattam Nonót, tudtam, hogy ő az enyém. Nem volt több kérdés, akkor és ott már minden elrendeltetett. Nézett rám azokkal a nagy és értelmes szemeivel. Nyugodt volt, már már szinte bölcs, gondoltam akkor.  Csak figyelt,  én pedig éreztem, hogy mostantól már semmi sem a régi, nekem már attól a pillanattól fogva két lányom volt.
Lélekben legalábbis. Mert ez a rendszer, amelyben élünk, amelyben egymásnak ítéltetnek egymásnak rendeltetett gyerekek és szülők, nem nézi egyikük érdekeit sem. Ez a  rendszer, amelyben gyilkossági ügyek és válóperek közé benyomnak egy örökbefogadást, amelyben a bíró azt mondhatja x hónapnyi várakozás után nekem, aki napi huszonnégy órában pusztulok el amiatt, hogy a lányom, az a bizonyos második nem lehet velem, hogy ne legyek türelmetlen, ennyi hónapig várni egy tárgyalás kitűzésére teljesen normális.
A fenét normális! 
Ez a  rendszer, amelyben mindenkinek  jogai vannak, csupán nekünk  hármunknak nincsenek! Ez a rendszer,  amely nem segített, hanem fojtogatott bennünket.   Belerokkantam azokba a hónapokba, de hazavittem az akkora már majd egy éves picit. Tudtam, hogy a miénk és bíztam, hogy szeretettel és törődéssel...

Mára már tudom, hogy ez nem így megy.  Az ő élete nem akkor kezdődött, amikor kaptam egy bírósági határozatot arról, hogy mi egymáséi vagyunk ország és törvény előtt.  Az ő életéből akkorra már majd egy évet elraboltak. Hány millió pillanatnyi szeretet, törődés, babusgatás, egymás arcába lélegzés, ölelés maradt el? Amikor ránéztem, hálásan nézett rám. Amikor megsimítottam, kirázta a hideg és látszott rajta, hogy boldog a puszta  emberi érintéstől. Nem szokott hozzá. Milyen hihetetlen, ugye? Nem szokott hozzá!!!
  



Tudtam és tudom én valaha pótolni azt a rohadt egy évet? Lehet egyáltalán? Ki adja azt neki vissza? Ki adja azt nekem vissza? Ebben a pillanatban nem tudom. Nehéz terheket cipelünk.

Gyorsan telnek az évek. Nonó egy igazi csibész lett, életvidám, energikus, nagyon lehet szeretni. S hogy mennyire kell, az most tudatosul bennem igazán.
Mikor ott zúg a fülemben a "rossz, kezelhetetlen, buta, neveletlen".  Amikor semmit se ér a hangos szó,  a fenyítés, a magyarázat. Amikor csak szorítani kell, erősen és őszintén, mert neki ez kimaradt. Neki ez járt volna. Tőle ezt elvették és én ordítva gyűlölöm az egész rohadt világot, mert ők ebből a gyerekből csak a rossz, kezelhetetlen, buta, neveletlent látják. Nem tudják, milyen fájdalom az, amikor ki vagyunk fosztva. Mi igen is ki lettünk fosztva!  Tőlünk annyit vettek el, amennyit nem lehet. Nyomok és következmények nélkül nem!

Lassan négy éves. Felveszem, mint egy kisbabát. Ugyanolyan nagy szemekkel néz rám, gügyög is valamit, az ujját is a szájába veszi, pedig sosem dudizott. Ő most az én kisbabám, négy évesen. A kezemben lenyugszik. Hallja a szívem dobbanását, amit nem hallhatott. Érzi a testem melegét, amit nem érezhetett. Meleg takaróként vonja be lehelletem.  Istenemre mondom, hogy ha kell, én egy életen át tartogatom a  karjaimban ezt a gyereket!

Visszalépve sokmilliót kell továbblépnünk, folytatnunk mindent, miközben újrakezdünk, néha addig meg sem élt dolgokat. Előre, hátra, jobbra, balra, koreográfia szerint, majd freestyleban. Mindenhogy, bárhogy, csak segítsen.  Mindenhogy, bárhogy, csak neki jó legyen!

Annyi erőpróba jutott nekem eddigi 36 évem alatt, amennyi másnak talán sosem. Hogy igazságos -e ez? A fene tudja, de hol igértek nekünk olyasmit, hogy az életben bármi is igazságos lesz?

Mára már tudom, hogy oda pakolnak, ahol van erő, ahol van akarat, ahol van szeretet. S az ember cipeli a pakkot még akkor is, amikor egyre többen hagyják őt magára. Cipeli, mert ez az ő sorsa. Kiválasztott, nem pedig áldozat. Kiválasztottak vagyunk Nonó, mind a ketten!

Vannak egymásnak rendelt emberek. Mi ilyenek vagyunk. Mások, de nem rosszak, kezelhetetlenek, buták  vagy  neveletlenek. Erre gondoljon monstantól mindenki, aki az én négy éves kisbabám szemébe néz!!!


2016. augusztus 20., szombat

Lebegő fa

Egy  erős, de mégis lebegő fának érzem most magam. Hatalmas a gyökérzetem, mégsem tud megkapaszkodni abban a földben, amelybe ültették.
Kiszakadt belőle, s minden erejét az emészti fel, hogy mindentől független akar maradni, még az elviekben tápláló földtől is.
Lóg a térben. Még bírja. Közben egyre erősebb termései lejjebb és lejjebb nyomják a súlyát.
Salvador Dali lefesthetne. Neki tetszettek az efajta szürreális és egyben melankólikus képek. Nekem is, - könyvek lapjain és galáriák falain. De így megélve ezt, minden percben megfeszített izmokkal, összeszorított szívvel és fogakkal, kiszakadt gyökerekkel ez cseppet sem művészi, inkább fájdalmas élmény.




Mert kell a föld,  hogy tápláljon, hogy megtartson, hogy erőt adjon, hogy újra érezzem, nekem is jár egy darabka, mégha csak pár négyzetméter is. Talán eső is esne rám, árnyékom is megóvná a perzselő naptól a lombom alá menekülőt, s még madár is fészkelne sűrű lombkoronámban.
Lehetnék újra igazi fa. Nem efajta megfestendő, falra akasztandó, megbámulandó furcsaság.




2016. augusztus 7., vasárnap

Elza kék ruhája - gondolatok egy szállodai játszószobából


Nem  szeretem a szállodai játszószobákat, ahogyan a játszóházakat sem.
Igazából egyikkel sincs úgy egy az egyben problémám, inkább az ott uralkodó  matriarchális hangulat miatt leszek előbb feszült, majd kimondottan ideges.
Azt gondolom, hogy az efajta gyerektomboldák lényege pont a tombolás, a játék. Egy hely, ahol a gyerek gyerek lehet, visíthat, futhat, ugrálhat (persze mindezt úgy, hogy minden jelenlévő életben maradjon, a delikvenst is  beleértve).

Én az ilyen helyekre nem furakodom be. Beengedem a gyerekeket, megbeszélem velük, hol találnak meg és utána ott hagyom őket. Ha kéri a kicsi, fél percig még maradok, de a szabály az, hogy valahol odakinn van anya, kávézik, könyvet olvas, netezik. Kávézik! Netezik! Olvas! Micsoda anya!!! (zárójelben megjegyzem, hogy négy napos szállodai ottlétünk  alatt egy anyuka kezében láttam könyvet, konkrétan Durica Kati Szökés Egyiptomba című regényét ).

Negyedik napja élvezzük a számomra eddig leginkább családbarát magyarországi szállloda vendégszeretetét. Körülöttünk gyönyörű hegyek, sebes vizű patak, tavak, lovak. Nem is kívánhatnék szebb helyet a családomnak a nyári szünidőre. A hotelben  játszószoba, gyerekprogramok, az étteremben, a hotelben minden  méteren érződik, hogy gondoltak a kicsik és persze a családjaik konfortérzetére. A nagymedencéből rálátni a benti kismedencére, egy üvegfal választja csak el őket. Mosolygós személyzet, muskátlik minden méteren, már már giccsesen gyönyörű naplemente a hegyekkel az előtérben. Na jó, találjak a helyen valami fogást. Hol vannak a réten legelésző tehenek??? Hm? Ja, hogy itt csak lovak vannak, gyönyörű lipicai paripák? Na jó, legyen, beérem velük!

Szóval itt vagyunk a földi menyországban, az egyik lenti teremben kézműves foglalkozás zajlik. Bevittem a két gyerekem, most éppen kavicsot festenek. Forgatókönyv a szokásos, -  köszönnek, bemutatkoznak, leülnek. Megbeszéljük, hogy anya kint lesz a teraszon, kávézik és  blogbejegyzést  ír.  

Gyerek int, szevasz, ne zavarjatok, alkotok. Négyen vannak a foglalkozáson. A szállodában legalább ötven gyerek nyaral.

Kiülök a teraszra, élvezem az utolsó itt töltött koraestet. Mellettem az erős piccolo üresen, direkt szembe ültem a napnak, had töltsön fel. A teraszon is négyen vagyunk. Rajtam kívül mindenki gyerektelen.

A szállodai vendégek nagy része a medence körül van. Nem látni és hallani mást, csak anyai figyelmeztetéseket. "Ne futkoss, elesel! Gyere, vedd fel a karúszódat! Most pihenj le egy kicsit, mert túlságosan kifáradtál!" 
 Mami fürdőköpenyben futkos a medence körül, kényszeresen gyűjti be az itt ott partra dobott játékokat, úszógumikat. Még nem volt ideje bemenni a vízbe. Egy másik, meg a harmadik és a tizedik a köpetnyi gyerekmedence szélén ül, vagy mellette kuporog. A vízben még csak könyékig jártak max, mikor a gyerekek után kapkodtak. Nézem őket és nem értem. Ideges és dühös gyerekek, fáradt és flusztrált felnőttek. Ez a család? Ez a nyaralás? Ilyeneknek kell lennünk? Nem lenne minden egyszerűbb, ha teret hagynánk egymásnak? Élhetünk úgy a gyerekeinkkel egy családként, hogy mindannyian szabadok vagyunk. Nem célom másokat lehúzni. Vannak korszakok, amikor igen is ott kell lenni, a gyerekkel építeni a kockatornyot, vagy színezni a kifestőt. De fel kell ismerni, mikor elég szilárd már az alap ahhoz, hogy egyedül is boldoguljon. Mindezt úgy, hogy tudja, ha nem is a kezét fogva, de mindig ott vagyunk, ha kellünk. Az én gyerekem is kifut a kész rajzával, hogy bemutassa nekem, belenyomja a zsebembe a frissen festett kavicskaticát, nehogy itt felejtsük. Aztán egy gyors sziaanyamentemjátszani és már vissza is megy a saját világába.

Nem vagyok benne biztos, hogy ezt mások is így gondolják. Néhányan  csúnyán néznek rám  a medence partjáról. Ez meg itt csak irkod és kávézgat, - gondolják biztosan. Vagy lehet, hogy egy kicsit irigykedve? Bár csak így lenne, akkor ezt azt jelentené, hogy ők is szeretnék másképpen megélni a dolgaikat.

A játszószobával kezdtem,  muszáj hozzá megint visszatérnem. Tegnap ott ragadtam tíz percre. Fuldukoltam. Ugye szégyen ilyet írni? A gyerekeim napok óta egyedül jártak oda a már említett forgatókönyv szerint.  Tegnap a vacsoránk vége felé jártunk, mikor a szomszédos asztalnál ülő háromgyerekes anyuka rászólt a férjére,  - hagyja ott a vacsorát, mert a négyéves lányuk a játszóba szeretne menni. Átszóltam nekik mosolyogva, hogy nyugodtan engedjék oda a kislányt, az én négyévesem is ott van. Az anya rámmeredt.

  • A négyéves? – kérdezte kikerekedett szemekkel. 
  • Az. - válaszoltam. Két perc múlva mégiscsak odazavarta a férjét.

Lehetett valami ziziszag a levegőben, az én kisebbikemnek is feltűnt, hogy több a felnőtt a játszószoba szőnyegén, mint a gyerek és beparancsolt oda engem is. Te is ülj le ide anya!

Anya leült és olvasott, a gyerek színezett, játszott énekelt.  Igyekeztem jól érezni  magam.  A könyv a legjobb barát, ezt most is így gondoltam. Mások is szerintem, gyerekkönyv változatban.  Két sarokból olvastak az egyébbként játszó gyerekeknek mesét a fáradt anyukák, szőnyegen kuporodva, gépies hangon.

Ezmiez???? Kérdeztem magamtól. Ezkiez? Gondolhatták ők rólam. Mindenki bemutatót tart gondosmami, jófejmami, mamibbmami kategórában. Kinek kell ez?  Miért igénye egy felnőtt, érett személyiségnek az, hogy a gyerekvilágot is uralja, irányítsa, szervezze?

Meghívott vendég voltam pár percre a gyerekem játékországában. Igen, az övében, mert itt nem  kell a szabályaim szerint viselkednie, az elején felsoroltakon kívül (testi épség, életben maradás, életben hagyás ). Ez az a közeg, ahol senkinek se kell megfelelnie, főleg nem nekem.  Ezt tartom fontosnak. Én. Másik tíz anyuka meg nem. Mert még itt se lehet a gyerek gyerek, még itt is rá kell szólni, hogy pihenj le kincsem, mert fáradt vagy, olvasok neked mesét nyuszikám, gyere hallgasd, mialatt éppen fejlesztő játékkal szórakoztatlak, miért nem figyeled, anya csak miattad van itt, édesem, vesd le a felsődet, mert megizzadsz.

Egy gyereknek hallottam a nevét, őt Petrának hívták. Ez egy ilyen fura hely, ahol minden gyereket kincsemnek, életemnek, drágaságomnak meg nyuszikámnak hívnak. Biztos kedvezménnyel nyaralhatnak itt az alábbi nevekre  hallgatók.  Tuti, mert a szállodában sem hallottam keresztneveket a felnőttek soraiból sem, itt mindenki apának és anyának hívja a párját. Sebaj, legalább könnyebb volt megjegyezniük,  hogy mi vagyunk a Józsi meg az  Iveta.

Vissza vissza kell térnem abba a bizonyos játszószobába, immáron harmadszor, pedig esküszöm, tíz nyomorult percet töltöttem ott benn, gyerekeket hagyva, könyvemet olvasva, fura tekinteteket harcedzetten visszaverve.

S akkor, ott benn, ezen az anyább anyákkal teli helyen a kisgyerekem odaszólt nekem:
- Anya, milyen színű az Elza ruhája?






- Nem tudom. -  válaszoltam és már olvastam volna tovább, de hirtelen fázni kezdtem. Fagyott. A levegő konkrétan. Tíz számonkérő szempár bámulta a fura nőt a sarokban, könyvvel a kezében, aki nem tudta, milyen színű az Elza ruhája. Nafene, megbuktam, éreztem. Nafene, megbuktál, reméljük, hogy érezted!  Igen. Ha ezen múlik, ki milyen anya...

Kiszabadulva és egy koktélt rendelve (nem, nem alkoholmenteset) végiggondoltam az itt átélteket.  Ott kell lennünk  a gyerekek  sarkában minden percben? Irányítanunk kell őket, minden lépésüket, felügyelni a játékot, ami a gyerekek világának az egyik legnagyobb csodája? Nem megjátszott, hanem tiszta és ösztönös. A gyerek szépséges királylányból dagadt piros Angry birddé változik, majd kutya lesz, a nyelvét lógatja   és ugat. Nem kívülről látja saját magát, nem viselkedik, modoroskodik,  hanem megéli a játékot, élvezi. Ő tényleg királylány, Angry bird és kutya.  Kellünk ebbe mi, mikor a társai körében teheti mindezt? Azt gondolom, hogy nem. A formálódásának az is a része, hogy a vele egykorúakkal csiszolják, alakítsák egymást.

A másik fontos dolog – meg kell magunkban és bennük is bíznunk  annyira, hogy elhigyjük,  boldogulnak a saját világukban.  A helytállásuk és a magabiztosságuk attól is fog függeni, megérzik – e az üzenetünket: " Érezd jól magad, játsz szertelenül és felszabadultan!  Ha kellenék, itt leszek azonnal, de ez most a te játékod, élvezd!"

Szívesen játszom a gyerekeimmel, mesét is tudok olvasni ( tényleg), de nem érzem szükségét annak, hogy ezt a világot csak velem osszák meg. Ahhoz pedig tényleg nincs jogom, hogy ezt az univerzumot is a szabályrendszerem irányítása alá vegyem. Meghívásra mindig szívesen jövök. Addig olvasok, kávézom, koktélt szürcsölök vagy blogbejegyzést írok. És esküszöm, legközelebb már azt is fogom tudni kapásból, milyen színű Elza ruhája.



(P.S. tudom ám, de Elza is nőből volt, - mese ide vagy oda, ki hiszi el, hogy csak egy színű ruhában járt mindig??? Hahóóó!!! )



2016. augusztus 6., szombat

Könyvmoly - aktuális olvasmányok

A könyvajánlóim mindig kedveltek voltak itt a blogon, ezért nagyon megörültem a lehetőségnek, hogy olvasási élményeimet nyomtatott formában, a Vasárnap hetilap Lélek magazin mellékletében is megoszthatom mindazokkal, akik kíváncsiak rá.

Ezen a héten egy nagy kedvencemről olvashattok a Vasárnapban. Sue Townsend: A nő, aki egy évig ágyban maradt. Ezt a könyvet nagyjából másfél éve olvastam először, s most a könyvajánló kapcsán újra. Másodszorra ugyanolyan élmény volt. Keserédes humorú, de valójában nagyon szomorú történet. Bővebben a Vasárnap e heti számában olvashattok róla.


Ha már Sue Townsend, akkor nem maradhat ki A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplója sem, amelynek ezidáig csak filmsorozat változatát ismertem. Felnőtt fejjel olvasva a történet könyv változatát értettem  meg sok poént, felismerve  a mögéjük rejtett korrajzi és szociológiai üzenetet is.  Koránt sem volt Adriannek olyan vicces kamaszkora, mint azt én gyerekként gondoltam.
Olvassátok el, érdemes!

A dzsungel könyve is egy visszatérő történet, melyet tíz évesen olvastam.
Gyakran olvasok újra mesekönyveket és kötelező olvasmányokat is ( vagy pótolom azokat, amelyeket iskolásként  nem voltam hajlandó. Ilyen is van, például az Egri csillagok. Bizony ám! )


Itt a bizonyíték, megvettem az Egri csillagokat is!!!


Szabó Magda Az őz című könyve a második helyre ugrott fel a kedvenc magyar olvasmányaim listáján. Az első továbbra is az Aranyember. Az őz egy végtelenül szomorú és magával ragadó történet. Az elbeszélés stílusa nagyon egyedi, az olvasás alatt végig azt éreztem, hogy egy mondat az egész, igaz 112 oldalas terjedelemben. Mindenkinek szívből ajánlom.

Beatrix Potter mesekönyveit is magamnak vettem, igaz, elsősorban a képek miatt. Nagyon szeretem azt a fajta mesevilágot, amelyet megteremtett az alkotó.

A képen látható Irány a Balaton is az illusztráció miatt került a kosaramba, de már elkezdtem olvasni is. Eszternek is tetszik, szintén lapozgatja.


Így nyaralt velem Az őz. Nagyon szerettem.

Anne Tyler Egy spulni kék cérna című regényét olvasgatom most a legsűrűbben. Ez egy többgenerációs amerikai családi történet. Egyenlőre annyit tudok róla mondani, hogy tetszik a stílusa, könnyen olvasható.

Jill Mansell Van az a pénz? című könyvének szintén csak az elején járok. Kíváncsi vagyok rá, mert sokan ajánlották. Eddig van vele kapcsolatban egy kis felszínesség érzetem, bizonyos leírt helyzeteket szerintem drámaiabban is lehetett volna ábrázolni, de hagyom magam meglepni. Biztos, hogy még fogok róla írni.

Szerepel a fotókon még egy könyv, Katherine Pancol: A krokodilok sárga szeme. Nagyjából egy hónapja olvastam el. Minden sorát szerettem, ez egy igazi tökös csajos, újrakezdős történet, francia kivitelben. Lányok, kell ilyeneket olvasni, töltekezni belőlük! Nem csöpögős, nem eltúlzott. Nekem nagyon tetszett, ahogy a megcsalt és elhagyott, addig saját világába zárkózott kutató anya kinyílik, életre kel és egy egészen új életet épít ki maga és lányai számára. Tiszta szívből ajánlom és mivel többeknek ígértem, biztosan fogok róla írni egy külön bejegyzésben is.

Ezek tehát az aktuális olvasmányaim, a polcaink roskadoznak a még meg sem kezdett új könyvektől. Az a típus vagyok, aki fizetés előtt átszámolja, mennyiből lehet nem éhen halni, a maradék pénzén pedig könyveket vesz. De nem bánom, még akkor sem, ha pár év múlva a garázsunkból könyvtárat kell kialakítanunk. Könyvek nélkül számomra ez a világ sokkal színtelenebb lenne. Kell a fény. Kellenek a színek. Kellenek a könyvek.

Kellemes olvasást kívánok nektek is és ha van olyan könyv, amelyet ti ajánlanátok nekem, írjatok bátran! Mindenre vevő vagyok.