2015. december 12., szombat

Sakk-Matt!

Van most ebben a világban valami számomra teljesen érthetetlen és ijesztő. A hangulat. Ennyire még soha életemben nem éreztem a negativitást, s annak nem a passzív jelenlétéről beszélek, mikor az ember látja, hallja, érzi, hogy a világ körülötte nem örül, nem hisz, nem remél,  hanem a romboló negativitásról, amely bánt, pusztít, szorongat. S ami még ijesztőbb,- már nem a nagyvilágról beszélek, hanem arról, amely engem vesz körbe, s szorít rajtam minden egyes nappal egyre nagyobbat és nagyobbat.
Gyakran megsebez.  S miért hagyom? Mert ha az ember befogadón széttárja  a karjait, akkor a legkönnyebb megsebezni, akkor védtelen a mellkas, na meg a lélek.
Amikor nyújtod  a kezed, s azt kérdezik:
- Miért adsz? 
- Mert adhatok. 
Visszakérdeznek: 
- Neked miből van ennyi? 
- Belőletek, s abból, hogy hiszem, amit adok, azt csak továbbadom. Visszaszáll, megtalál, ha majd nekem kell segítség, egy szó, egy falat kenyér, egy simogatás. 
S a válasz vagy egy "te belőlem ne táplálkozz, mégha csak a lelked is kér enni", vagy az, hogy "adj, de mindent! Nem befogadom, amit adsz, hanem kirabollak, mert védtelen vagy. Panaszkodsz? Adni akartál! Megkérdezted mennyi kell? Akkor miért ne vihetném mindened?"

Sokszor a saját reakcióimban már nem magamat látom, s mantrázom némán, hogy nem vagyok rossz ember, nem vagyok rossz ember, nem vagyok rossz ember. 
Legalább magamtól halljam, mert már ennyit se mondanak. Ha kirabolnak, mikor kinyitod az ajtót, csak annyit kapsz: hülye, naív, szerencsétlen. 
Vagy ha kevesled az ütést, akkor kapsz egy képmutatót, egy látszatembert. Adni akartál? Akkor meg ne te szabd meg, mennyi kell!!!

Leginkább az fáj, hogy azt a hitemet ingatják meg, hogy adni jó. Meg azt, hogy minden ember valahol tényleg  értékes és tiszta. S igen, azt is, hogy semmit se ér egy szép ház zárt ajtókkal.  Ki tud rajta bejönni, beköszönni, töltekezni, kérni? S ki tud rajta csak úgy belépni, s azt mondani: jó ember vagy, vagy megkérdezni, mi jár az eszedben mostanság??? 
Néha ennyi is elég lenne.
De mikor sorozatban fosztanak ki, már félve nyitod meg az ajtót, kitárni nem tudod.
S  ahogy  kinézel óvatosan, ott a kés a te zsebedben is, mégha csak jelképesen is persze, mert túl sokszor akarták elvinni a rablózsákban, - amelyet persze te adtál a kezükbe,-  a lelkedet, a hitedet is.

Tiszta volt a küldetésem, amíg a jóért tettem. De bemocskol a harc, amelyet a rosszal szemben  kell megvívnom. Nem szeretek háborúzni. Annyi embert öltek már meg jónak, s szentnek hitt dolgok, eszmék  miatt, s mégtöbbet igáztak le, törtek be. Lehet az ilyen eredmény győzelem? Számomra nem. 
Nehéz innét most igazán helyeset lépni...



4 megjegyzés:

  1. Nagyon szomorú volt olvasni, de értem. És most már a saját kis csigaházamat is értem, valószínűleg ilyen érzésekből kövült körém, csak még sosem fogalmaztam meg. Igaz a mondás, ha a kisujjad nyújtod a karod kell... így fogalmazott a nagymamám.

    VálaszTörlés
  2. Egy idő után a embernek kell egy minimális védőállás... El kell sajnos fogadnunk, hogy a világ egészében nem olyan ideális, mint amilyennek szeretnénk, még ha ezen dolgozunk is... Nekem is volt a múltkor ilyen esetem: én sohasem lopok, se nem hazudok, s akkor szembetalálkoztam pont ezzel a két ténnyel, egyszerre... Haragudtam magamra napokig, én szégyelltem magam, hogy még most is bedőltem...

    VálaszTörlés
  3. Sokan annyi szúrást kapnak, hogy visszarándulnak a lágy simogatástól is... annyi bántást, hogy sünként szúrják a kedveset is.
    Nehéz ez, de ne vedd magadra. Látom mennyi jót teszel, mennyit szervezkedsz hogy másoknak is jobb legyen. Ha nem is vagy harcos, azt hiszem néha mégis fel kell venni a fegyvert, mert van akit csak a keménység győz meg.

    VálaszTörlés
  4. Előttem megírtak mindent, én csak bátorítanálak: akkor se neked kell megváltoznod.

    VálaszTörlés