2015. szeptember 27., vasárnap

Quiche gluténmentesen

Hogy mi az a quiche? Azoknak, akik nem ismerik, ez lényegében egy sós töltelékű pitetora, amely igen kedvelt főétel Franciaországban. Mára már az egész világon elterjedt és számos variációja ismert. A pitét bármivel megtölthetjük, amivel csak szeretnénk, az interneten fellelhető variációk száma is végtelen.
Anno készítettem quiche-t sonkás sajtos, négysajtos és kecskesajtos változatban is, de az elmúlt években el is feledkeztem róla. 

Nemrég egy vedégvárás kapcsán kerestem olyan érdekes receptet, amelyet vendégeim részére el tudok készíteni és az étel úgy melegen, mind hidegen is fogyasztható. A pitét szerettem volna gluténmentesen elkészíteni, hogy én is ehessek belőle. A receptek közt lapozgatva végül ezt az alap gluténmentes pitetésztát választottam.

Hozzávalók:
120 gramm szobahőmérsékletű vaj
60 gramm kölesliszt
180 gramm kukoricaliszt
1 leveseskanálnyi útimagfű
2 leveseskanálnyi víz
2 kanál tejföl.



Az útimagfüvet a vízbe kevertem, majd a többi hozzávalóhoz adtam és pitetésztát gyúrtam belőle. Itt tanácsolt egy kis pihentetés a hűtőben, én csupán tíz percre tettem félre a tésztát, majd a piteformába nyomkodtam kézzel és 10 percig elősütöttem 160 fokon (180-at ajánlott a recept, az én sütőm esetében viszont a 160 fok az ideális erre a célra, alul és felül sütés programra állítva ).


Amíg a tészta sült, elkészítettem a tölteléket, két változatban is. 
A töltelék alapja:
4 tojás
250 ml tejszín
2 kanál kukoricakeményítő
100  (nálam 200 is volt az ) gramm reszelt eidam sajt
só, bors, esetleg vegeta,
szerecsendió ( én ez utóbbit nem szeretem, de a legtöbb receptben benne van )

A hozzávalókat jól összekevertem.

Egyik esetben ehhez adtam még 200 gramm felkockázott sonkát és olajon megdinsztelt póréhagymát is.

Második esetben füstölt tarját és márványsajtot tettem még a töltelékbe. Kolléganőm a sonkás, sajtos, brokkolis változatot készíti. 

Az elősütött tésztát kivettem a sütőből, beleöntöttem a tölteléket, majd 35 percig sütöttem. Ezután  a majdnem kész pitét még jó vastagon megszórtam egy adag reszelt sajttal  és tíz perc alatt aranybarnára sütöttem.

Az eredmény igazán finom lett, egy kis salátával igazán finom ebéd vagy vacsora. Én legközelebb  egy fetasajtos, spenótos változatot fogok készíteni. Vagy inkább füstölt lazacos spenóntosat? Esetleg ....  Ugye mondtam, hogy, hogy a variációk száma végtelen????

Próbáljátok ki ti is! Aki nem szeretne gluténmenteset készíteni, egy hagyományos vajas-lisztes pitetésztával próbálkozzon. 

2015. szeptember 16., szerda

Előre-élet

Tegnap gyerekkel leckeírás alatt spontánul elkövetett tetőtéri ablakpucolást végrehajtva  jutott eszembe, hogy na igen, ilyeneket szoktak tanácsolni a nagyok. Ha minden nap takarítasz egy kicsit, akkor szinte nem is kell nagytakarítani, folyamatos lesz a rend. Legalábbis náluk, meg az ő világukban, mert én olyan trópusi vidéken élek, ahol kicsit sok az egy háztartásra eső, mindent szétpakoló tájfúnok száma. 

Aztán az is eszembe jutott, hogy ha az ember  ezt a minden nap  takaríts,  mindig főzz, vásárolj, készíts eztaztamazt előre tempót felveszi és minden napját így éli, akkor jót tesz saját magának?  Elmegy mellette az élet, elmúlik a jelen, a most, a pillanat,  ami csak egyszer megélhető. Attól, hogy előre dolgozik, még ugyanúgy dolgozik, robotol, idióta kényszermunkákba és feladatokba hajtja magát, mert mindent KELL! Ja hogy előre elvégzi a feladatait? És utána meg tudja állni, hogy a nagy előredolgozással felszabadított idejét LEÉLJE???  

Vagy csak áll zavartan, hogy atyaúristen, hát nekem van egy fél napom magamra, még a határidőnaplómba is beírtam, hogy szombat 14:00 - 18:00 - ÉLNI. Na de azt hogy kell? És most én szombaton éljek, mikor annyi mindent meg lehetne csinálni, hogy kicsit ELŐBBRE LEGYEK??? Fenébe, a párnahuzatot is kimoshatnám, meleg, szellős idő van, gyorsan megszáradna és akkor napfényillatba burkolózva hajthatnám este álomba a fejemet. Hm... mit is csináljak? 
... Hát élj! És ne szombaton kettőtől hatig, hanem minden nap! Előreélés helyett. Öt percig, fél óráig, egy pillanatig, de a jelenben!

Azt mondta a gyerekem, mikor a szorgalmiját másolta: " Anya, te olyan ügyesen tudsz ablakot mosni! Ha nagy leszek, én is így fogom csinálni."
S bár megköszöntem a fantasztikus bókot, de hozzátettem: ha egyszer módjában áll, inkább keressen majd valakit, aki az ilyen dolgokat néha megcsinálja helyette és addig menjen el világgá, éljen, olvasson, tegyen bármit, ami értékes és megmarad és neki fontos. 

Tudom, nagy duma, de tényleg így gondolom. Valamilyen szinten sajnálom, hogy úgy lettünk nevelve, mindennel vele kell bírnunk, mindent meg kell csinálnunk. Sok mindent végzünk szinte kényszeresen, mint a betanított jószág (akit sért, az vegye úgy, hogy magamról írtam ). 

Pedig abban a bizonyos meleg szellős időben biciklizni, vízen kacsázni a gyerekekkel, együtt világgá menni, vagy csak egyszerűen élni  is lehetne. 



2015. szeptember 8., kedd

IV. Mert nőnek lenni jó


Kedves Hölgyek! 
Fogadjátok szeretettel az új logónkat!
Mikor elgondolkodtam azon, milyennek is kellene lennie, szerettem volna vele kifejezni számtalan dolgot. 

Egyrészt az őszt, amely az egyik kedvenc évszakom. Az ősz a rácsodálkozás, elmélkedés, gyönyörködés évszaka. Kicsit talán lelassulunk, de ez a lassúbb tempó lehetővé teszi, hogy a dolgainkat, az életet még inkább meg tudjuk élni, ki tudjuk élvezni. 

Az ősz az újrakezdés időszaka. Megújult lendülettel tudjuk megvalósítani terveinket, álmainkat. 

Az ősz az inspiráció és az alkotás időszaka. Ennyi színt, mint amennyit a természet megfest nekünk nap mint nap, egy művész sem tud, képes. 

Ńa és az ősz a negyedik Mert nőnek lenni jó időszaka is. Élvezzük együtt ezúttal is! Ígérjük nektek, hogy október 24.-e ugyanolyan szép és inspiratív lesz, mint ez a legszínesebb évszak maga. 

A Mert nőnek lenni jó pedig ti vagytok! Hogy nem hiszitek? Nézzetek csak rá a képre! Nektek szervezzük, dolgozunk rajta, de minden színes program kevés önmagában, ha nem találnak rá azok, akiknek szól. Befogadó fülek, szív és lélek nélkül üres minden szó, ötlet, gondolat, program. Jöjjetek el ti is és töltsük meg együtt ezt a csodás napot igazi értékes tartalommal! 


Hol: Dunaszerdahely, Hotel Legend
Mikor: 2015. október 24
Kezdés: 9:00

Nemsokára a részletes programot is ismertetjük.

2015. szeptember 6., vasárnap

Az Aranyember nyomában




Számomra a Duna Komáromnál kezdődik, Jókai szülővárosában. 
Szeretem Bécsben, szeretem Pozsonyban, számtalan nehéz pillanatban adott erőt nálunk is, de mégis Komáromig kell mennem, hogy ráhangolódjak.  Itt érzem úgy, hogy lelassul az a hajtás, amelyet Pozsonytól Dunaszerdahelyen át mindenhol érzek és a korom előrehaladtával talán nehezebben is viselek. Nem pörgésként élem már meg, mint azelőtt, sokkal inkább érzem felesleges és talán felszínes hajhászásnak, hajtásnak.

De ahogy  elérem Komáromot, megérzem, hogy hív a folyó  arra, amerre az Aranyember is menekült a nagyvilági élettől, felszínes kapcsolatoktól, hatalomtól, érdekektől a tisztaság, a Senki szigete és az ő Noémije felé. 

"A szegény ember szűk négy fala jobban összeszorítja azokat, akik egymáshoz tartoznak. A napszámos, a hajóslegény, akinek egy szobája, egy ágya, egy asztala van: boldogabb ember. A favágó, aki mikor fűrészel, az egyik végét a fűrésznek a felesége fogja, az boldog ember; azok, mikor elvégezték a munkát, leülnek a földre, s esznek egy szilkéből bablevest, s megcsókolják egymást utána. Tehát legyünk szegény emberek."

Ezekkel a képekkel búcsúztatom az én nyári Dunámat, az Aranyember nyomában
 (mégha csak egy kis darabot is járhattam be belőle):

Gyönyörű ♥




Ezen a helyen azt éreztem, Isten már nem jöhet közelebb az emberhez:


A Duna mindenki számára rejteget kincseket, s mindenki számára a sajátja lesz a legértékesebb:


Szeretek Visegrád irányába vezetni, a Duna partján. A mostani látvány eléggé szokatlan volt. Ilyen kevés vizet még soha sem láttam a Dunában. És hirtelen milyen sok Senki szigetét láthattunk, ahogy követtük a folyót! Talán nekünk is juthatna egy, Noémink már van hozzá :-)


Íme a bizonyíték arra, hogy ingyen is lehet utazgatni a világban! Ez a kisbogár belénk szeretett az út során és ha már a csapat része lett, szeretett volna pár képet is emlékül. 



Tényleg minden képen ott volt egészen vissza Párkányig.


Dömös - kötelező megállónk, bár itt a víz és a part is inkább bántja, mint szereti az embert, na meg a talpát.


A lányok itt is becsábították a mamát a vízbe.


16 éve otthon érzem magam itt. Kovácspatak ♥


Lehet szebb helyen hintázni???


... S a pillanat, amikor minden kerek: kávé,  Kofola, Dunakanyar ♥

 Utolsó érintés:


Naplementében Dunamocsnál:


A Duna partján - azt hiszem, ide bármikor beköltöznék. Ebben a házban minden megvan, ami kell. 
A gyerekek szerint is, hiszen itt is volt trambulin.



Ennyi fért bele egy napba úgy, hogy az élményt adjon, ne csak látnivalókat. Érzést és erőt. Na meg hitet, hogy ha az Aranyember rátalált, akkor talán nekünk is sikerülhet.

Én hiszem, hogy mindenkinek rá kell találnia a saját kis Senki szigetére. Biztosan eljön ez a pillanat, ha már nem saját maga elől menekül. Hiszen az Aranyembernek is legalább annyi fájdalmat okozott az ő földi paradicsoma, mint örömet mindaddig, amig nem merte önmaga előtt felvállalni, mi is teszi őt igazán boldoggá. 

2015. szeptember 1., kedd

És elengedtük a félelmeinket

Ma reggel írtam arról, hogy a legjobb iskolakezdés előtti program az lenne, ha Eszterrel el tudnánk engedni a közös félelmeinket.

Abban a bejegyzésben a lufis módszert találtam ki erre a célra, végül mégis a vizet választottam. Hogyan? Nézzétek:





















Vigyen el a víz!!!!, - kiáltotta utána hangosan, s hosszasan nézte, merre megy, hol akad el, majd sodródik tovább. 
Elúszott a nehéz rakomány.
 Most mindketten egy-egy fehér, tiszta hajóval kezdhetjük az évünket.

Az én iskolatáskám

Az én képzeletbeli iskolatáskám is készen áll  a holnapi tanévkezdésre. Van benne sok pozitív gyerekkori iskolás élmény, rengeteg, okos, Vekerdy-féle gondolat, s ezektől az a bizonyos táska még nem is lenne nehéz. 

De: ott vannak a félelmek, amelyek akkor is bekerülnek a pakkba, ha az íróasztal legalsó fiókjában  hagynám őket kulcsra zárva. Ott van az aggodalom, amelyből szívem szerint csak annyit kellene éreznie a gyerekemnek, hogy szeretve van és ha kell, akkor védve, óvva is. Mégis tudom, hogy ennél többet is megérez és akaratom ellenére átvesz ezernyi olyan rezgést, amelyeket nem szerettem volna átadni, amelyeket magamban sem akarok tudni, megélni.

Kezdődik az iskola. Szanaszét hever ezer holmi a gyerekszobában, fél napos munka lenne azokat  elrakni, bepakolni, rendszerezni. Pontosan úgy, ahogy azt egy iskolásnak illik. 

S nekem, mint egy szintén nehéz táskát cipelő embernek, anyának, mégis az a gondolat kering egy pár órája a fejemben, hogy nem ez kellene mára. Ne így kezdjen egy szép iskolaévet, ne a kötelesség szaga érződjön a mai napon!




 A mai napra élmény kell! Egy meglepetés piknik kettesben, finom sütivel és gyerekkólával, mert az szerinte annyira finom. Színes lufikkal, amelyekre ráírnánk a félelmeit és elengednénk őket, vagy kidurrantanánk sorra, had pusztuljon mind! Legyen egyre könnyebb az a gyereklélek na meg a táska  és egyre hangosabb  a kacagás. Ez kellene. Neki is, nekem is.

Fújná a lufikat és rájuk írhatná:  elengedem a félelmet, a bátortalanságot, a dühömet, a megfelelni akarást, a bizonytalanságot, azt az érzést, hogy kevés vagyok a tanító néninek, a szüleimnek, a világnak.

S fújnám őket én is és rájuk írnám ugyanebben a sorrendben: elengedem a félemet, a bátortalanságot, a dühömet, a megfelelni akarást, a bizonytalanságot, azt az érzést, hogy kevés vagyok a saját szüleimnek, a gyerekemnek, a világnak.

Merthogy mindazokat vele szélnek eresztetni teátrális, felszínes dolog lenne. Kimondani, hogy minden félelme az enyém is részben, s együtt engedni őket a messzeségbe, az az igazi feladat, teljesítmény.

Ma megtesszük. Tegyétek meg ti is!
♥♥♥