2015. augusztus 10., hétfő

MONTENEGRO TOUR - I.


Kilenc és nyolc éve jártunk Montenegróban a férjemmel. Már akkor beleszerettünk ebbe a különc kis országba és megfogadtuk, hogy egyszer majd a gyerekeinkkel együtt is visszatérünk ide.

A nagy visszatérés ideje most nyáron érkezett el. Öt éve nem jártunk a tengernél, így a családi nyaralást most mindenképpen tengerhez közel képzeltük el. Maga az illúzió, hogy majd elrepülünk valahová, egy megfizethető helyre, nem sokáig maradt meg. Elég volt néhány ajánlatot lekérnünk ahhoz, hogy tudjuk, jön a „bé forgatókönyv“, azaz autóval utazunk. A busz nem is jöhetett számításba, mert ha arra gondoltam, lelki szemeim előtt megjelent, ahogy Noémi a maga három évével eltéríti azt, vagy kikészíti a sofőrt, az pedig kiugrik a buszból menet közben a horvát autópálya kellős közepén. Az autós utazás  viszont rögtön leszűkítette  a célországok körét is Olaszországra és Horvátországra.



Olaszországba szívesen mentem volna, Horvátországba kevésbé. Tudom, hogy rengeteg ember imádja, én nem tartozom közéjük. Olaszországtól az tartott távol, hogy tudtam, félpanziós ellátás mellett négyen elég sokat fogunk költeni az ebédekre, üdítőre, miegymásra. Ráadásul az én gluténmentes étkezésemet nagyon nehezen kivitelezhetőnek véltem  egy olyan országban, ahol az összes finom étel lisztből készül.

Maradt tehát Horvátország. Kértünk ajánlatokat, nekem egy sem tetszett, vagy csak a távolabbi részekről, akkor pedig azt mondtam, ha odáig elutazunk, akkor már Montenegróba is mehetünk. Erről sokat nem kellett vitázni, örömmel tettük le a voksunkat Montenegro mellett, ahol kb 30%-kal volt olcsóbb egy félpanziós, egy hetes nyaralás négyünknek, mint a hasonló, horvátországi szállodákban. Pedig az igényeink nem voltak nagyok, ezt ki szeretném hangsúlyozni.




Budva városát választottuk, ott pedig a Villa Tropico nevű családi szállodát ( úgy tudom, nem hotel ), ahol kilenc éve már  laktunk.  Egyszerű kis szállásról van szó, Budva belvárosában.  Tíz percnyi sétával elérhető minden fontos helyszín a városban, beleértve a tengerpartot, a jachtkikötőt és a történelmi óvárost is.


 

Na de térjünk  vissza még egy kicsit az előkészületekhez és a tervezéshez.

Útvonal tekintetében több variáció is számításba jött, végül maradtunk a drágább, de biztonságosabb horvát autópályán vezető mellett. Ez az útvonal nagyjából 1100 kilóméteres. Boszniát én fújtam le. Lehet, hogy eltúlzom, de nem éreztem biztonságosnak átszelni az országot. Autópálya  csak néhány szakaszon van kiépítve. Érdeklődtünk az ottani Szlovák Nagykövetségen is. A nagykövet ajánlotta a utat ( kétszáz kilóméterrel rövidebb is  lett volna, mint a horvát útvonal ), de nekem elég volt a levelét végigolvasnom ahhoz, hogy lássam magunkat hegyi utakon eltévedni, rossz felé térni, szerpentineken küzdeni az őrülten, szabályokat be nem tartva közlekedő helyiekkel. Maradt tehát a Horvátországon átvezető, fizető autópályás útvonal.



A hosszú út előtti legnagyobb, de számomra legfontosabb beruházás egy két képernyős DVD lejátszó beszerzése volt, melyhez pakoltam rengeteg mesét, gyerekfilmet. Ennek a szerkentyűnek hála a gyerekek gond nélkül átvészelték a hosszú utat.

Más extra dolgot nem vásároltunk, innivalót is csak az útra, hiszen Montenegróban az üdítő olcsóbb, mint nálunk. Bezzeg Horvátországban annak is jól megkérték az árát. Volt, hogy már nagyon vágytunk egy egy hideg üdítőre. A fél literes palack ára minden esetben 1,50-2,00 euró körül volt. Csak szemléltetésképpen –Motenegróban a fél literes Coca Cola, Fanta és társai az üzletben 60 centbe, a forgalmas belvárosi helyeken 1 euróba kerültek.


 

Az utunkat reggel öt óra után kezdtük meg péntek reggel. Komárom után az M1-esre térve, onnét az M0 rávezetésével az M7-esen szeltük végig Magyarországot  Letenye irányába. Gond nélkül tudtunk haladni, az utakon nem volt sok autó. Némileg meglepődtem, mikor a határátkelőnél ténylegesen ellenőrizték az okmányokat. Elszoktam ettől az elmúlt évek során, mikor Győrbe is úgy járunk át, mint egy átlagos városba, nem pedig úgy, mint külföldre.   A horvátországi autópályákon is hasonlóan kedvezőek voltak az útviszonyok. Se dugó, se baleset nem nehezítette az utunkat, a belépőkapuknál pár percnél nem álltunk továbbb sehol sem,  így délután fél négy körül meg is érkeztünk Split városába. Itt foglaltunk le egy belvárosi lakást egy apartmanházban azzal a céllal, hogy kicsit megpihenve másnap reggel innét folytassuk utunkat Montenegróba.



Ezt az egy éjszakás szállást a booking. com oldalán találtunk, 60 euróba került. A környék lakó és bevásárlóövezet volt, biztonságos és mindennel felszerelt, ahogyan a lakás is. A tulajdonos nagyon kedves és figyelmes volt. Hideg üdítő várt ránk  a hűtőben, a gyerekeket (na meg engem) pedig egy tálcányi gyümölcskaramell is. A nap hátralévő részében megnéztük a kikötőt és a történelmi belvárost. Természetesen a Hajduk Split focistadion sem maradhatott ki, ide gyalogosan jutottunk el a belvárosból.  A lakás tulajdonosának a tanácsára, autóval indultunk neki a városnak azzal, hogy a kikötőhöz közel leparkolunk. Nem kevés bolyongás  és segítségkérés után sikerült végül leparkolnunk egy olyan helyen, ahonnét nagyjából tíz perc alatt elértük gyalogosan a kikötőt és megláthattuk végre A TENGERT.

A városban viszonylag nehéz volt közlekedni, kevés helyen találtunk olyan megjelölést, útbaigazítást, amelyek segítettek volna. Szerencsére az általam kipécézett horvátok mind nagyon jol beszéltek angolul, így mindig tudtak is segíteni nekünk, ha elakadtunk.

Split belvárosa egyébbként tényleg nagyon szép, bár viszonylag drága. Egy séta, fagyi és némi vacsi azért belefért  a keretbe. Sötétedett, amikor visszaindultunk a parkolóhoz.  Rossz előérzettel, egy tizenhárom kilós gyerekkel a nyakamban szinte futottam az autónkig. Már majdnem fel is lélegeztem, hogy megvan, egyben van, megtaláltunk, mikor is az autó nem indult be. Valaki ( nem én, de úrinő nem vádolja meg ilyennel a férjét nyilvánosan), szóval MI, bekapcsolva hagytuk a kocsi lámpáit, azok pedig lemerítették az aksit  :-D

Fantasztikus folytatása volt ez annak, hogy két héttel a nyaralás előtt belémtolattak, előző este pedig lerobbant a férjem kocsija. Fogalmazzunk úgy, hogy nem kevés indulat és érzelem tört fel belőlem abban a pillanatban. Végül szerencsésen megúsztunk az incidenst, négy segítőkész horvátnak, na meg a közös angolnak  köszönhetően.

Akkor, ott, abban a pillanatban azt mondtam, elég a balesetekből, a veszélyből, az adrenalinból. Nem is sejtettem, hogy másnap reggel újabb adagot kapunk belőle.

 (a képek Split városában készültek )

Folyt. Köv.

2 megjegyzés: