2015. február 27., péntek

EL CAMINO

Vasárnap délután, elcsenve pár órányi időt saját magamra (igen, szoktam ilyen csinálni, nem, nem vagyok ettől kevésbé jó anya, igen, mindenkinek kijár ennyi és igen, a gyerekek is mindig kibírják ) autóba ültem és ellátogattam Pozsonyeperjesre, ahol a helyi kulúrházban egy igazi teadélután várt rám és az egybegyűltekre. 
A községben  hagyománya lett az elmúlt években a teázós, beszélgetős rendezvényeknek. A kultúrház nagyterme most is megtelt, a gyertyafény, a finom gyümölcstea illata gyorsan a hatásuk alá kerítették az érkezőket, akik ezúttal Oriskó Erzsébet El Camino zarándokútjain szerzett élményeire voltak kíváncsiak.



Erzsike eddig két alkalommal járta végig a Szent Jakab  zarándokutat gyalogosan. Először egy barátnőjével kettesben  a hagyományos Camino Frances útvonalát követve,  másodszor pedig, ha jól emlékszem a Camino Mozarabe ( a leghosszabb spanyolországi szakasz ) úton jutott el Santiago de Compostela városába, a végcélig. 



Nem szeretnék magáról a zarándokútról, annak útvonalairól, történetéről írni. Megtették azt már sokan, tapasztaltak, zarándokok, akik érdemlegesen tudnak róla mesélni, mint ahogy az Erzsike is megtette. Rengeteg tematikus blog, utinapló, könyv jelent meg a Szent Jakab zarándokútról, - ezeket mindenki könnyen megtalálja és ajánlani is tudom őket, mert azokat olvasva az ember tényleg vágyakozni kezd arra, hogy maga is bejárja az utat.



Mindenki más okból kezdi meg a maga Caminoját.  Számomra mindamellett, hogy a saját képességeimet kellene legyőznöm, bizonyítani  magamnak újra, hogy nincs lehetetlen, úgyszintén fontos és vágyott maga a lelki út, a terhek lerakása, elengedése. 
Sokan vélekednek úgy, hogy a zarándoklat most újra divat. Menő, ha valaki azt mondhatja, végigjárta az utat, eljutott Santiagoba és bizonyára van jónéhány divatzarándok is, de jogunk van bárkit is így megbélyegezni, aki végigjárta azt?  Mindenki zarándok, nem lehetek "zarándokabb" a másiknál  azért, mert őszintébbnek érzem a saját okaimat az út megtételére. 

 Véleményem szerint a mai ember  életéből egyértelműen hiányzik az, ami annyi ezer éven át része volt: A gyaloglás, a vándor lét. Menni, napokig, hetekig. Visznek a lábak előre, közben jár az agy. El tudtok képzelni jobb módot a befelé nézéshez, a belső monológokhoz, mint egy hosszú, gyalogos utat? Manapság már  párszáz méteres távolság esetén is autóba pattanunk, fél perc alatt megérkezünk. Felgyorsulva élünk. Elfelejettünk járni, menni, gyalogolni, ... vándorolni. Pedig hányan mondták már, hogy sok esetben az út fontosabb, mint maga a cél!?! Mi mégis csak célokban gondolkodunk. Eljutni A-ból B-be. A cél a megérkezés. Majd ugyanígy tovább. Kimaradtak az életünkből az igazi utak, amelyek nem csak a lábakat erősítik, hanem a lelket is.


Erzsike beszámolóját rengeteg, az út során készített fotó színesítette, melyek közül az én személyes kedvencem a Fisterrában készült naplemente volt a tenger felett. Ez a falu mintegy kilencven kilóméterre található Santiago városától, sok vándor folytatja idáig az útját, majd a magas sziklás tengerpartra megérkezve, zarándokszokás szerint elégeti a felszerelésének egy darabját.  
Fisterra, latinul Finisterre, azaz a szárazföld vége hajdanán a világ végét jelentette. A sziklákhoz kiérve a vándor előtt már csak a végtelen víztömeg van, semmi más. 
Hosszú évek óta az egyik legnagyobb vágyam a Szent Jakab út megtétele. Szerény ember lévén és persze ismerve saját képességeimet, első próbálkozásra az út utolsó száz kilóméterével is beérném.  Bármennyire is furcsa, számomra az igazi uticél talán nem is a Santiagoba való megérkezés lenne, hanem az előbb említett világvége. Megérkezni oda, ahonnét már nincs tovább. Oda, ahol már tényleg meg kell állni, hiába van túrabakancs, hiába lenne még erő, vágy ... itt a vándor számára véget ér az út. Az agy már lenyugodott, nem kattog feleslegesen, a lélek megtisztult és bár talán lenne még a lábakban erő a folytatásra, itt, a világ végén be kell ismerni, hogy vannak nálunk nagyobb erők és hatalmak, itt eddig érhetett, tarthatott  ez a történet. Ezt az érzést szeretném egyszer átélni, ott a világ végén ülve. Azt, hogy nem keresek egy újabb alternatívát, nem agyalok, nincs mi lenne ha, merre lehetne, hogyan lehetne másképp, nem irányíthatok mindent, nem az én döntésemet múlik
... 
 egyszerűen csak megadás van, lenyugvás és béke.
Ez lenne az én igazi Caminóm.



Köszönet Erzsikének, amiért még közelebb hozta számomra is mindezt!

4 megjegyzés:

  1. Köszönöm, hogy megosztottad!

    VálaszTörlés
  2. Nekem óriási vágyam bejárni ezt az utat.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem is, de mivel annyi időt, hogy az egész utat egyszerre végigjárjam, nem tudok megoldani szívesen bejárnám részenként is.

      Törlés