2015. január 11., vasárnap

" Igazi kenyér "

A jól bevált lisztet a tálba szórod, a kovászod mondhatni tökéletes. Összegyúrsz minden alapanyagot, úgy, ahogy már százszor megtetted ezelőtt is. 
A rádió  a te dalodat játsza, a konyhában kellemes meleg van, orrodban már előre érzed a frissen sült kenyér illatát.
 Szereted. A puha, forró, még gőzölgő kenyérbelet ugyanúgy, ahogy a szájpadlást felsértő, roppanó, ropogó héjat. Az egyik lágy, a másik éles, kemény.  A tészta puha, melegségével vonja be a kezed, mégis nagyon erős. Érzed, ahogy megküzdesz az  erejével.
 Egyszer valaki azt mondta, a kenyér attól kel életre, hogy magadból adsz a tésztába egy darabot. Te vagy a titkos hozzávaló. Az erőd,  minden mozdulatod, amely lágy és kemény egyszerre. Olyan, mint maga a végeredmény. A ropogós héjú, lágy belsejű  cipó.  Ahogy dagasztasz, minden mozzanat rituálé, ezerszer megismételt, de mégis új, mégis csoda. Magával ragad  az ősi, teremtő energia. 
Egy pillanatig kívülről szemléled magadat, ahogy itt állsz a konyhában, szól egy sanzon, a kötényed néhol lisztes  ...  egy fekete -  fehér olasz filmbe illik ez a szombat délutáni jelenet. 
Telik az idő, minden szereteted, tapasztalatod, tudásod beleadtad a tésztába, amelyet lágyan, szeretve. a kelesztőkosárba fektetsz, majd gondosan betakarod. Elégedet sóhaj, ... ma is odatetted magad, ma is varázsolsz egy kicsit. 
Libbensz jobbra, libbensz balra, telik a dolgos szombat délután, valahogy sose fogy el a munka , de most itt az ideje  folytatni a pékmesterséget. Mosollyal az arcodon, mosollyal a lelkedben (igen, azzal a fajtával, amelyik bordától bordáig ér, feszíti  az egész léleknek becézett mellkasodat) kapod kézbe a kosarat, borítod ki a tésztát .... aztán egyszer csak  megfagy a pillanat.
Nem érted. A liszt ... rendben, ... a kovász is okés volt, láttad, érezted ...
...  minden rendben volt ...
... mégis... 
... mégse ... 
... nem kelt meg. 

Hiába vagy a nagy titkok tudója, adtad a tésztába a legfontosabb hozzávalót is  egy kis erő és egy kis lélek megfelelő arányú keverékeként ... a várt, azelőtt már ezerszer elért eredmény ma elmaradt. 
Düh, méreg, cifra szavak. Majd a nem értemek. Végül, mikor minden indulat és kérdés elfogy, leülsz némán az asztalhoz. Az arcod a tenyeredbe támasztod, lisztes lesz tőle. 
"Pedig mindent jól csináltam. Pedig minden rendben volt. Pedig ezerszer készítettem már. Pedig szeretettel készült."
Pedig. ... 
... És még sem.
 Van olyan tészta, amelyik soha sem kel meg. 
Van olyan, amelyiknek minden ideálisnak vélt körülmény ellenére is kell még egy kis idő. 
Te a reményt soha sem adod fel. Ha behunyod a szemed, látod a formás cipót, érzed a csodás illatát. Hiába tészta még, te már kenyérként szereted. Adsz még neki egy kis időt, ha kell sokat, ha kell, még többet. Azt elvből kizárod, hogy esetleg túl is kelhet, ... nem! 
Te ebben a kenyérben hiszel. Nem olyan tésztából gyúrtak,  hogy most, ebben a pillanatban, mikor a nap is süt, a kötényed is, arcod is egy fekete- fehér, olasz filmbe illően lisztes és a rádió is a kedvenc számodat játsza, feladd. 
Ebből a tésztából egyszer igazi kenyér lesz. Annak kell lennie, hisz megígérted neki, mikor még csak liszt, kovász, víz, recept és két tettre kész kar volt. Két kar, amely hitt abban, hogy a varázslatot, amelyet valójában  szeretetnek hívnak,  képes lesz beledagasztani a tésztába, hogy az egyszer  igazi élettel dúsítva, többé váljon összegyúrt  alapanyagok halmazánál. 






2 megjegyzés: