2014. október 8., szerda

ARS POETICA

 Még mindig tudok abban hinni, hogy a világ érzi  ( éreznie kell ), - én bármifajta apró szépségre és jóra fogékony vagyok és a hálám ilyen pirinyó csodák láttán vagy azok megélésekor is végtelen.
Ha megadatik egy olyan nap, amikor három órát egyedül autózva kanyargós kis utakon láthatok ezernyi  csodát – őszi napfényt, gyönyörű sárguló erdőket, elhagyatott tanyát a világ végén, a távolban legelésző őzeket, pici templom tornyát a ritkuló falombozat mögül kikandikálva, korhadt fűzfákat kiszáradt patakmeder partján, magányosan gondolkodó szürkegémet,  verandás kisházikót a tó partján, ezer színű virágokat,  három folyó három hídját, a messzire kanyargó vizet, ... akkor azt gondolom, milyen bőkezű hozzám a világ, mennyi mindent kaptam én ma is!  Mindegy, hogy kitől, vagy mitől, a lényeg, hogy  amit befogadtam, abból adni tudok tovább.

És ha így megyek mások  felé, mosollyal és szeretettel, tárt karokkal, adok,- hiszen kaptam is, akkor nagyon rendben van a világ.
 Máskor meg egy ugyanilyen nap után, az adni akarásra a válasz egy pofon. Bántás. Aki kitárja a karjait, az nem védi az arcát. Aki jót szeretne adni, nem a rossz ellen vértezi fel magát.  Nem harcol. Van ez így. Betalálnak pofonok.


 Mégis, mindezek ellenére, vagy miattunk még inkább azt érzem, hogy nekem abban kell hinnem, hogy ez a világ igenis szép és a legtöbb ember jó. Aki meg arculvág, az magát fosztotta meg valamitől. Nem tőlem, hanem attól, hogy ezt az egészet itt körülöttünk, saját maga körül ő is szépnek láthassa.

4 megjegyzés:

  1. Szépen leírtad, de remélem így is élted meg! Nagy ölelés!

    VálaszTörlés
  2. Betalálnak, mi meg túléljük :) Ami nem öl meg az megerősít :)

    VálaszTörlés