2014. szeptember 25., csütörtök

Pátria rádió - beszélgetés a Superwomanatworkről

Ha kiváncsiak vagytok pár gondolatomra, IDE KATTINTVA meghallgathatjátok  a velem készült beszélgetés egy részét. 

A riport a szlovákiai Pátria rádió Tízórai című műsorában volt hallható. 



2014. szeptember 24., szerda

Könyvajánló - A mindennapi kenyérnél is fontosabb a remény

" Ha én hiszek a holnapban, akkor a holnap egy vákum, amelynek óriási szívóereje van. A mai embernek a legnagyobb problémája az, hogy az optimizmust, a jövőképét elveszítette.
Minden történelmi korban úgy néztek előre az emberek, hogy milyen jó világ lesz, ha eljön a testvériség, az egyenlőség korszaka. Vagy később: jó, egy kicsit államosítunk, és akkor végre jó világ lesz. Ha szétverjük a kommunizmust, akkor lesz jó világ. A XXI. századra azonban eljutottunk oda, hogy már nem bizakodunk semmiben, hanem félünk a holnaptól, és ez megbénít bennünket."

Mekkora igazság, ugye? Hova jutunk jövőkép és vágyak nélkül? Van az a pillanat, amikor az ember már nem vágyik semmire sem. Mert mondjuk minden jól van úgy, ahogy van. Vagy azt mondja, elég volt az álmodozásból, nem vagyunk gyerekek, nem visz minket az álmodozás előre.  Most élünk, abban, ami van, úgy, ahogy lehet. Megtartani, megélni. Igen ám, de a megtartás sem könnyű. Mi következik? A szorongás, hogy vajon meg tudom -e tartani azt, ami van. Könnyebb álmok és jövőkép nélkül élni? Nem. Véded a jelent, jövőképed meg nincsen. Szerintem kevés kétségbeejtőbb harc létezhet ennél. Ez az igazi reményvesztettség.


Böjte Csaba, A mindennapi kenyérnél is fontosabb a remény című könyvét olvasom, amely tele van hasonlóan egyszerű, mégis bölcs gondolatokkal. Ajánlom mindenkinek szeretettel, igazán szép kezdete vagy levezetése egy napnak pár oldal a könyvből. Eddig inkább a világi, mintsem az egyházi embert, vagy pontosabban AZ EMBERT érzem a gondolatok mögött, ami igazán meglepett. 
Olvassatok bele ti is, találjatok magatokra a sorok között!





2014. szeptember 22., hétfő

Superwomanatwork a médiában


Pénteken tíz órakor, a Pátria rádió Tízórai című műsorában hallhatjátok a velem készült beszélgetés első részét. Mészáros Krisztinával a témánk a blog, valamint az az élet és világszemlélet volt, amit én magaménak vallok és nap mint nap közvetítek a blogon keresztül is. Ha kíváncsiak vagytok, hallgassátok meg a riportot!
További időpontról tájékoztatni foglak titeket!



Szabad Újság Családi Kör Magazin
Ha minden igaz, az e heti Szabad Újság Családi Kör magazinjában olvashatjátok a velem készült riportot.Tessék keresni a magazint az újságárusoknál!


Aki pedig élőben  is szeretne velem egy jót beszélgetni, jöjjön el a Mert nőnek lenni jó következő rendezvényére, amely november 8.-án kerül megrendezésre Dunaszerdahelyen
A címre kattintva regisztrálhattok a rendezvényre. Várunk titeket♥



2014. szeptember 21., vasárnap

Vaníliás pudingos rakott alma - vasárnapi nasi maradékokból

Tudom, tudom. Többször írtam már, hogy  ez vagy az az édességem ronda és finom. Ez mondjuk egy fokkal szebb az ördögnél.
Ami miatt viszont érdekes, hogy  több maradék alapanyag újrahasznosításával készült. Na, ez igazán ínycsiklandóan hangzik, ugye???
A két fő  maradék ez esetben a száraz kifli és a potyogós alma volt.
A száraz kifliket vékony karikákra vágtam, sütőpapírral bélelt tepsibe raktam, vékonyan megszórtam cukorral és darált dióval. Pár perc alatt aranybarnára sütöttem.
A hibás és ütött almákat meghámoztam, lereszeltem, majd fahéjjal és cukorral összekevertem. Került még hozzá egy kis maradék mazsola és darált dió. 
A megsütött kifliket leraktam a sütőtálba. Erre rétegeztem a lédús, reszelt almás, diós, mazsolás tölteléket. A kiflik felszívták az alma levét.  Az almát betakartam még egy réteg kiflivel, majd erre két adag forró, vaníliás pudingot öntöttem. Egy óra pihenés után kóstoltam és nagyon finom volt. Mivel rajtam kívül mások is ettek belőle és ízlett is nekik, azt gondolom, hogy sikeres újrahasznosító voltam :-)


2014. szeptember 20., szombat

Iskolakezdés egy elsőssel - három hét tapasztalásai

Én nagyon szerettem iskolába járni. Ezt kívántam a gyerekmnek is. Szeresse, mert annyi csodát élhet meg ott nap mint nap a megszerzett tudással. Ez volt hát az útravaló tanács az ifjú vándor tarisznyájába.
Aztán jött a valóság. Az ifjú vándor szeret iskolába járni. Az ifjú vándor még tanulni is szeret. De: az ifjú vándor fenntart magának valamiféle alanyi jogot arra, hogy heti egy alkalommal kikészítse apját, anyját, talán még a két kutyát is odakinn azzal, hogy csap egy maratoni nem tanulós tanulást. 
Hogy kell ezt érteni? Nem úgy, hogy mindenről beszél, csak a lényegről nem. Nem. Az nála egyébbként is alap, azt már megszoktuk és kezelni is tudjuk és anyámtól tegnap megtudtam, hogy én mindig ilyen voltam, szenvedtek is velem  eleget az iskola első éveiben. 
Nem. A maratoni nem tanulós tanulás az más. Abban van dráma, bőgés, rapli (ezeket nem csak a gyerek produkálja a vége felé már), időhúzás, feladom pillanat,- ő hiszi, hogy feladhatja, látja, hogy kikészített, megnyugszik, hogy végre békén hagyom, akkor átveszi az apja, csendesen indít, de ugyanúgy végzi ő is, gyerek arcán győztes mosoly,  de mindig elszámítja magát, mert ebben a pillanatban születik újjá hamvaiból a főnixmadár (én) és szárnyalni kezd! Na, akkor ledöbben. Gondolja, hát ennyi sem volt elég neked anyám? Néz, hallgat, végighallgatja a példabeszédeimet a tudás hatalmáról, az írás, olvasás, nyelvtanulás  csodájáról, aztán valahogy felveszi a lendületet, újra elhiszi, hogy MI MINDENT MEGTUDUNK CSINÁLNI, katarzis a másodikon és vége. Megvan.
Ő nyugodt, vacsizik, pihen, végre tévét is nézhet és ennyi.
Benne ez ilyen szépen lezárul. És bennem? 
Én ennyi fejfájás elleni gyógyszert még nem ettem meg életemben, mint most. Pedig migrénes vagyok. Hatalmas erőfeszítés az ő tempójában gondolkodni mindamellett, hogy egy ici picit mindig gyorsítani szeretnék rajta. Lassan, fokozatosan. Aki ismer, tudja, hogy engem egy dolog öl meg igazán. A lassúság, Nesze nekem. Most én is tanulok, felnőttként is formálódnia kell az embernek.
A második dolog, ami szintén hatalmas stressz számomra, az idő, Hazajön négy óra után. Ötig pihen, játszik, legózik, rajzol. Tévé és tablet tilos. Azokat ha bekapcsolná, nincs többé se kép, se hang. Én igyekszem ötig beesni a házba, sokszor még cipőben, táskával a kezemben szólok neki, hogy tanulunk. A terv szerint öttől hatig tanulunk ( volt ugye példa, hogy nem hatig, de olyan is, hogy mire hazaérkeztem, ő már sok feladatot megcsinált egyedül ). Hat után vacsi, zuhanyzás és ezután tévézhet. Ez hát a napirend, igyekszünk magunkat tartani hozzá. Lehet (biztos), hogy neki könnyebben megy, mint nekem. Szerintem legalábbis. 
Van az a mondás, hogy az idő majd mindent megold. A mostani  helyzetben is csak ebben tudok reménykedni.  Ki kell tapasztalnunk sok mindent. Neki meg kell tanulnia tanulni. Már látom, hogy szépen lassan az élete részévé vált ez az egész és nem lázad ellene ( nem minden nap). Neki is, nekünk is teher, hogy szigorúbb időbeosztás szerint kell  élnünk. Az ő érdeke ez most, mert nem szeretnénk, ha a tanulás későbbre esne, mikor már le kell ereszteni, pihenni kell. 
Mindennek meg van a maga ideje, ugye?
Biztosan lesznek még nehéz napok és hetek. Olyat, hogy hónapok és évek, én most nem szeretnék hallani, se olvasni, ha valakinek szándékában állna megjegyezni.
A fontos az a pillanat - úgy érzem, ez már mögöttünk van,-  amikor a tanulás nem a kettőnk közötti boxmeccs, ahol én vagyok az ellenfél. Már nem velem harcol és nem engem támad. Szerintem megértette, hogy én ott, a ringben az edző vagyok. Így meg neki is könnyebb, hiszen kire támaszkodhatna egy harcos, ha nem az edzőjére, a mesterére.  






2014. szeptember 19., péntek

Péntek esti illúzió

A péntek délutánban és estében még ott van a varázs, az illúzió. Lerakott terheinktől megkönnyebbülve, kötelességeinket magunk mögött hagyva hinni akarjuk, hogy ezt a szabadságérzést  még két teljes napig meg tudjuk tartani. Akarjuk, pedig tudjuk, hogy ez a csoda csak e pár óra erejéig a miénk.



 Utána elillan, hogy legyen mire vágyni egy újabb héten át.




Illúzió ide, vagy oda, én szeretem. 



És fenntartom.



A mai varázslat: Kürtőskalács  mint vásárfia. 
Hozzá az ősz jegyében: Fűszeres, forró almaital. 
Az almalevet citromkarikákkal, fahéjjal, szegfűszeggel átforraltam, majd poharakba öntöttem. A gyerekek kevés vízzel hígítva itták. 



2014. szeptember 18., csütörtök

Ez itt a reklamáció helye

Valaki odafenn nagyon rosszul osztotta el az energiákat! 
 Hát hogy létezik az, hogy egy hét éves egy óra alatt ki tud csinálni két felnőttet???
  De úgy rendesen és teljesen. Jól van ez? Mondom én, hogy nem! 
Azt tanultam a bioenergia gyártásáról, hogy helyesen kell "etetni" a biomasszát, csak akkor működik rendesen az energia, vagy gáz termelés. Hát, jelentem, ez a mi házi, hét éves bioüzemünk valahogy "túl lett etetve", mert elszabadult az a végtelen sok energiája. Az irányítatlan energiánál meg ugye, nem sok rosszabb, vagy veszélyesebb létezik a világon.
Szóval, .... hol is reklamálhatok?






Forrás

2014. szeptember 16., kedd

Otthon-érzés, pakkok, utak, egyebek

Vajon tudják az olyan emberek értékelni az otthon - érzést, akik nem ebben nőttek fel? 
Vágynak hazamenni, megérkezni?

Megérzik az édes, fűszeres sütiillatot az udvaron, észreveszik, hogy nyílik a virág az ablakban, hogy új tányérból kanalazzák a levest? S hogy a leves nem bolti, hanem négy órán át főzött, aranyszínű húsleves? Meglátják a faliújságra tűzött boldog gyerekrajzot?

Ki nehezebb, ki könnyebb pakkal a hátán érkezett. 
Van, aki le tudja tenni, míg a másik egy életen át cipeli. Meggörbülve a teher súlyától, lefelé szegezett tekintettel nehéz bármi mást is észrevenni azon kívül, hogy bezzeg az én terhem milyen nehéz, bezzeg az én utam porosabb, mint másoké és bezzeg az én cipőm koszosabb. 
Így meg aztán el lehet menni az egész élet és annak minden apró csodája mellett és leélni az életet egy házban, emberek között, miközben az embernek otthona és  családja volt / lehetett volna.

2014. szeptember 15., hétfő

Demizsonlámpa

Elkészült végre a demizsonlámpám!  Lassan, nagyon lassan.  
S hogy miért? Hát kevés volt a dugóm!
Úgy tűnik, nem iszunk mi eleget, ezért egy kis segítséget kértem a projekthez. Végül egy zsáknyi dugót kaptam egy vendéglőből, így mostanra befejeztem a "művemet".




A lámpához kellet egy nagy demizson, egy karácsonyi égősor és esetünkben kb 250-300 dugó.
A lámpa mint tárgymeghatározás ez esetben kis túlzás, inkább hangulatvilágításnak nevezném. Sajnos nagyon nehéz fotózni, - lippog is, vissza is veri a fényt az üveg, viszont állíthatom, élőben nagyon jól néz ki.  
Én egyébbként imádom a karácsonyi égősorokat, emiatt találtam ki ezt a lámpaprojektet. Nálam most már minden nap Karácsony van, mégha álcázva is :-)



2014. szeptember 14., vasárnap

Szeretettel ♥

A múlt héten készített szülinapi tortát elnézve újra csak az jut az eszembe, hogy nagyon haszontalan végzettségem van nekem. Apám, szakmájából adódva,- mivelhogy kőműves, biztosan gyakorlottabban vakolta volna be az egyébbként nagyon finom tortát, mint én. 
Így jártunk, neke neked közgáz!





Ennek ellenére szívből készült. Szeretettel az én Nonómnak ♥

( a torta fehércsokis mascarpone, egy kis eperrel )

2014. szeptember 12., péntek

Mekkora élmény...

Mekkora élmény, ha nyolc év után is rá tudunk csodálkozni ugyanazokra a helyekre! 
Ugyanarra a látványra, patakra, épületre.







Vannak, dolgok, amelyek változatlanságukban, változatlanságuktól  szépek. 



2014. szeptember 11., csütörtök

Best of Eszter

Annak, aki nem tudná, mi is az a két darab sárga tetejű faszerkezet  Eszter begipszelt lába mellett:

Az kérem szépen két darab MANGÓ

Azokat mankónak csak én hívom, mert nem tudom jól

Mit veszekszem én egy iskolással???


2014. szeptember 7., vasárnap

Pisztáciás gyertyatartó - az újrahasznosítás jegyében

Ez a gyertyatartó az újrahasznosítás jegyében készült. Nagy kézügyesség nem kell az ilyen dolgokhoz, inkább csak az ötlet megszületése a valódi kreativitás.
Az üveg egy Lidlben kapható, üveges vadpástétom után maradt, adott volt ugye a pisztácia héja és egy darab, valamiért levágott madzagdarab.



Az üveget kibéleltem a pisztácia héjával, erre került a teamécses. Az üveg szárát a madzaggal díszítettem. Erre ragasztópisztoly segítségével felragasztottam néhány pisztáciahéjat.
Ennyi volt az egész. Három perc? Annyi.



Nekünk nagyon tetszik, egy helyes őszies hangulatú gyertya/ mécsestartót kaptunk.
Ami tényleges öröm, hogy új életet kaptak olyan dolgok, amelyek egyébbként a szemétben landoltak volna.
Ti is szoktatok ilyen formában újrahasznosítani?

2014. szeptember 6., szombat

Két utazó - az elmúlt napok képekben

Néha el kell indulni...



..és legyőzni magunkat. 




Örök útkeresés. Talán erre jó lesz! 


... Esetleg erre? 



Egy út végén sem tudhatjuk, mi vár ránk. Talán ez...


... vagy ez. Ugyanaz, mégis más.


Aztán másmilyen utak is vannak. Olyanok, amelyek során csak a lélek utazik. 
Ő keresi az utat egy  olyan ember felé, akivel máshogy már nem találkozhatunk.


Itt van. Mellénk ül egy percre. 
Aki átélte, megkönnyezi, aki nem, annak felesleges magyarázni.



2014. szeptember 5., péntek

Best of Eszter - Rózsahegy

Rózsahegy (Ružomberok, Szlovákia ) városán áthaladva Eszter megkérdezte:
- Hogy hívják ezt a helyet?
- Rózsahegy. - válaszoltam.
- Nem jó név, - vágta rá rövid gondolkodás után. - Legyen a hely neve mától A NYUGALOM TÁNCA!

Uff, ... micsoda drámai hangzás! De csalunk ám, mert ahogy megtudtam, egy meséből lopta a találó nevet! Minden esetre nekem tetszik.

2014. szeptember 4., csütörtök

Mértékkel minden egészséges

Bosszankodhatnék minden nap azon, hogy  az élet milyen igazságtalan. Elérnék vele bármit is? Nem!
 Így hát nem teszem. 
...
Viszont mivel  mazoista sem vagyok, így nem fosztom meg magam mindenfajta földi  élvezetektől,   mint például a bosszankodástól.
Hagyjam  meg talán másnak??? Még mit ne!
...
Megfogadtam hát, hogy mostantól csak minden másnap fogok morgolódni  az élet igazságtalanságain. Így jut is, marad is. Mértékkel meg minden egészséges, nem???






Kép forrása

2014. szeptember 1., hétfő

Gének kontra nevelés - újabb gondolatok az örökbefogadásról

Nemrég beszélgettem egy ismerősömmel. Azt mondta, mennyire becsül, hogy "szigorúan" nevelem az örökbefogadott gyerekeimet. Nagyon jól teszem, mert így kevesebb esélye van annak, hogy  a "gének" győznek a nevelés és a példa felett.
Ugye tudjátok, mit jelent  a WTF rövidítés? Hát akkor ezt írom ide, mert azért a magyar formája cifrább lenne:

WTF???

Nem tudom,  más hogy van az ilyen dolgokkal, de nekem a napi gyereknevelés során eszembe sem jut, hogy az én gyerekeim genetikailag máshogy vannak összerakva, mint én. Kis genetikai zsákbamacskák!  Vagy ti szoktatok agyalni azon, hogy á, de szuper, hogy génazonosak vagyunk így, "allecuzammen"!?! Szerintem nem valószínű. 
15 éves korom óta volt tény az életemben, hogy egyszer  örökbefogadó szülő leszek. Nekem ez annyira természetes dolog volt, mint másnak  az, hogy gyereket szeretne szülni. 
Az, ahogy megérkeztek az életembe, megintcsak magától érthetődő és várt érzés volt. Innent˜ől fogva az, hogy nincs közöttünk biológiai kapcsolat, nem volt napi téma vagy gondolat. Mellékes dolognak számít, számított.
Az ember fontos kapcsolatainak nagy része nem biológiai kapcsolat. Olyan embereket szeretünk meg, zárunk a szívünkbe, engedünk közel magunkhoz az életünk során, akik genetikailag idegenek. Mégis - barátok, szerelmek, társak, család, közösség, csapat leszünk.  A szülővé válás sem gének kérdése. Vágy, akarat, elhatározás, szeretet kérdése. Találkoznak emberek, akiknek találkozniuk kellett és családdá válnak. Szülő-gyerek, testvér kapcsolat alakul ki közöttük. A családdá válásnak megvannak a nélkülözhetetlen alapjai - szeretet, mindenek felett, abból is a feltétel nélküli. Közös értékek - ezeket igyekszünk példával és neveléssel  megmutatni, átadni és tiszteletben tartatni. Szigorúan, vagy kevésbé, hangosan ( én hangosan ) vagy suttogva, ... mindenki a maga elvei és módszerei szerint  nevel. Számomra ami fontos, hogy mindazzal, amit elvárok, kérek, követelek, én is azonosulni tudjak. Nem lehetek kivétel a szabályok alól. Példaként kell szolgálnom a gyerekeim számára olyan dolgokban, amelyeket én is elvárok tőlük. 
A gyereknevelés olyan, mint egy hosszú séta.  Kézen fogva mész a gyerekeiddel a világban, mutatod, tanítod, mi micsoda, mi miért ilyen és elmeséled, te ezeket a dolgokat hogy éled meg, milyen velük a kapcsolatod, hogy látod őket. Azonosulniuk mindezzel nem kell, de fontos, hogy értsék, hogyan látod és éled meg mindezt. Látniuk a világot úgyis a saját szemeiken keresztül kell. 
Szigorú vagyok - e? Azt hiszem, igen. Következetes? Igyekszem. Hibázom? Hát persze!  Lehetne jobban is? Biztosan. Hallkabban is, tudom, tudom. 
A  nevelésem célja nem egyfajta háború a gének ellen. Egyáltalán - mi ellen kellene harcolnom? Milyen jogon? Ki mondhatja azt, hogy ő jobb génanyag, mint bárki más? Nemesebb, több.  Ez soha fel se merült bennem. Mindannyian mások vagyunk.  Miért is kellene egyformának lennünk? És mi a valódi azonosság vagy hasonlóság? Az egyformán kék szemek, barna haj, testalkat, hang? Ezekkel mi sem szolgálhatunk.  Hasonló viszont a hanglejtés, a testtartás, mimika, grimasz, tekintet, mert ezeket a gyerek lemásolja. Ha hiszitek, ha nem, ezeken is csak nevetek. 
Egy dologban szeretnék mindenen felülkerekedni: abban, hogy a gyerekeim is önazonosak, magukhoz és elveikhez hűek legyenek.  Genetika ide, vagy oda, ezt mindenképpen szeretném jó példával  átadni nekik.