2014. augusztus 29., péntek

Egyszemélyes misszió - pár indulatos gondolat a segítségnyújtásról

Tegnap nagyon felkavart egy hír. Egy ember, akit ismerek, rákos. Tudom, sokan  betegek a világban, én magam is megvívtam a harcot ezzel a betegséggel és vagyok olyan szerencsés, hogy elmondhatom, többet adott nekem, mint amennyit elvett tőlem. Ha ez a kijelentés valakit sokkol, attól nem kérek elnézést. Ezt mindenki maga érzi, én így éltem és élem meg.

Na szóval,  a már említett ismerős, aki egyedülálló anya, nagyon nehéz helyzetben van. Nincs segítsége, soha sem volt, de mint erős ember,  mindig helyt állt az életben, hiszen tudta, senkire sem számíthat. Se ő, se a gyereke. A mostani helyzet viszont sokkal nehezebb, mint az eddigiek. A betegség már jó ideje megnehezíti az életét, dolgozni nem tud, bevétele minimális, a kezelések nem hoznak olyan eredményt, amilyenben az ember ilyenkor reménykedik. Tudom, hogy nélkülöz, nem engedhet meg magának olyan táplálékkiegíszítőket, élelmiszereket, amelyekre szüksége lenne. Olyanokat, amelyek talán kibillenthetnék erről a nem változó szintről az egészségügyi állapotát. 
Ismer rengeteg embert. Ő nem kér. Akkor sem, ha semmije sincs, ha semmire sem telik. Ismeri őt rengeteg ember. Ők nem adnak. Akkor sem, ha van, ha megtehetnék.
Hihetetlen indulatot váltott ki benem tegnap az ő méltatlan helyzete, a környezet vaksága. Mindannyiunké. Mert divat és sikk adakozni, segíteni, de mégis, ha valaki a saját, valódi környezetünkben szenved, azt miért nem akarjuk meglátni? Ja, merthogy kényelmesebb elutalni egy összeget, mint odamenni, odaállni, kezet nyújtani, felsegíteni?
Annyi formája létezik a segítségnek. Olyanok is, amelyekhez nem kell pénz. Belegondolt valaki abba, hogyan érzi magát egy ember a kemoterápia után? Bizonyára nem jól, ugye? Tanusítom, hogy nagyon nem. De egy anya, aki takargatja gyengeségét, mit tesz? Hazamegy, gondoskodni akar, főzni valamit a gyereknek, takarítani, mert nem állhat meg az élet, ugye? Mekkora áldozat lenne azt mondani neki, hogy figyelj, holnap felugrom hozzád, ne készülj, én viszem nektek is az ebédet? Vagy megállni  egy beszélgetésre, mert az ingyen van, ahhoz csak szeretet és akarat kell, közben észrevétlenül segíteni akár a takarításban? Mekkora dolog felvállalni a bevásárlás elintézését, hogy ne kelljen cipekednie?  
Azoknak, akiknek ez megadatik anyagilag, eggyel több csomaggal elvenni az üzletben ebből, abból, vagy ha ez így nem lehetséges, összefogva, összedobva meglepni őt egy bevásárlással?


A segítségnyújtásnak nincsenek határai, globális dolog. Adakoztam Ázsiába, Afrikába, sokan megteszik ezt nap mint nap és fontos is. 
DE: NEM KELLENE ÉSZREVENNI AZOKAT IS, AKIK ELŐTTÜNK HULLOTTAK LE A PORBA? Az más tészta, ugye? Itt a kezet is oda kell nyújtani, megfogni, átérezni a fájdalmat, közösen megélni a nehézségeket. 

Szerencsésnek érzem magam, mert itt vagyok. Nem, mint túlélő, hanem mint harcos. Kiváltságosnak érzem magam, mert segíthetek és adhatok. Tíz éve, minden hónapban  segítem egy alapítvány munkáját. Mégis emellett azt tartom fontosabbnak, hogy beteg gyerekeknek, máskor gyerekotthon lakóinak vittem karácsonyi ajándékot, adtam ruhát, segítettem a hivatalos ügyintézésben olyanoknak, aki ezáltal támogatáshoz, vagy jobb körülményekhez jutottak. Nekem ez a segítség. 

Most, hogy ilyen friss az "élmény", sok indulat szakad fel bennem, rengeteg gondolat, érzelem. Düh leginkább.  Én tudom, mit és mennyit segíthetek ez esetben is. De mások? Tudják? Érzik?

Mindazoknak, akik nem, vagy még nem, leírom, hogyan működik az emberség az én elképzelt világomban:

Ha valaki megbetegszik, más nehéz élethelyzetbe kerül, a környezetében lévő aktívabb emberek megkérik a többieket is, hogy segítsenek. Fogjanak össze. Az egyik viszi  orvoshoz, a másik meglátogatja a kórházban, hazahozza kezelésről. Van, aki a házimunkában segít, valaki a gyereket "hozzácsapja" akár egy mozi erejéig a sajátjaihoz. Van, aki bevásárol. Ha nincs rá, összedobnak annyit, amennyit tudnak. Ha úgy sincs, megnézik a kamrában, kertben, mivel tudnak segíteni. Van, aki segít a hivatalos ügyintézésben, más bevállalja, hogy szerda délután elhozza a beteg gyerekét  fociedzésről. Ami fontos, van, aki időt talál a beszélgetésre.

Annyi példát tudnék felhozni. Nem tudom, érdemes, vagy felesleges. Ha egy embert elgondolkodtattam, már megérte ezeket a gondolatokat leírnom ide.
S ha kérhetek is a végére: Ne csak akkor segítsünk, ott, úgy, ahogy, ahol, ami hangzatos, nívós, divatos. 
Missziók nem csak Afrikába indulnak. Itt is szükség van rájuk. Minden nap. Valakinek most, talán pont a te egyszemélyes missziódra!





8 megjegyzés:

  1. Ez nagyon megrendítő írás volt, számomra is, elgondolkodtató...Jó, hogy leírtad!

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm Anikó. Néha a nyers szakak tudják csak visszaadni a nyers valóságot.

    VálaszTörlés
  3. Miért nem evidens ez mindenkinek? Én ezen gondolkodtam el. Hol és hogyan ölődik ki az emberekből az együttérzés és segíteni akarás? Mégis mitől félnek, mi történik ha nem csak egy kattintással utalnak egy bankszámlára, hanem tényleg odateszik magukat a szó legszorosabb értelmében? Igazad van, de Én optimista vagyok! Én hiszem, hogy amíg vannak olyanok, mint Te is, addig van remény. És igenis lesz, aki észreveszi a bajbajutottakat...Köszönet a gondolatokért! Szép lelked van...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szintén optimista vagyok. Hiszem, hogy nem halt ki belőlünk az emberség és azt is, hogy ez a pár sor elgondolkodtat, majd aktivál pár embert. Ha ennyi eredménye lesz, már megérte.

      Törlés
  4. Könnyebb kiállítani egy csekket, mint bevonódni a történetbe és testközelből megélni a fájdalmat, a nélkülözést a halál közelségét. Ha kívül marad, akkor talán megúszhatja azt, hogy szembenézzen azzal, hogy ő is ennyire esendővé válhat.Keveseknek adatik meg, hogy harcosokként éljenek. A harcban nem csak nyerni, de veszíteni is lehet. Ez pedig kockázat. A ma embere hatalmas egóval bír és retteg, hogy megsérül , vagy veszít.
    Részemről hiszek abban, hogy egy fecske is elhozhatja a nyarat.

    VálaszTörlés
  5. Barátnőm beteg lett.
    Segítettem, de csak módjával, mert az agyam nem akarta elhinni, hogy vége lesz. Valahogy megvakulok ilyen helyzetben, a tényeket felülírja a fájdalomtól, az elvesztéstől való rettegés.
    Igyekezetem, ha volt is nem volt elég.
    Elment, s most hiánya kimondhatatlan.
    Segítőkész ember vagyok, voltam, s remélem leszek is. Nyári táborozásban önkénteskedtem naponta, éppen egy Erdélybe készülő adomány gyűjtésében veszek részt.
    Sorolhatom.
    De!
    Nem tudtam helyt állni az elmúlás árnyékában.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A segítség sajnos nem jelenti azt, hogy a beteg meggyógyul. Van aki elmegy és ilyenkor a nagy trauma után az legyen a vigaszunk, hogy igyekeztünk enyhíteni a rosszon, belevinni a napjaiba egy kis jót, szépet, emberit, emberhez méltót. Más nem marad. Ehhez viszont idő kell. Ezt az ember nagyon hosszú idő után tudja csak érezni.

      Törlés