2013. november 21., csütörtök

Már megint...

Kavarog bennem, dühít és pusztít az,  amit látok, tapasztalok, megfigyelek, vagy magam megélek. Kimondatlan mondanivalókkal,  és meg nem élt szeretettel van teli ez a nyomorult élet. Nincs hála, nincs tisztelet, nincs megértés és megbecsülés, pedig úgy jövünk ide, romlatlanul, tisztán, hogy ezek  a dolgok már az utitáskánkban lapulnak. Milyen egyszerű lenne, milyen egyszerű lehetne ... 

Vagy ott van az: Amit adok, azt kapom vissza. Ebben is már csak annyira hiszünk, mint a Mikulásban. Pedig örök igazság, hogy az energia nem vész el. És mégis.

Folytathatnám, nem folytatom. Figyelem a két gyereket, hátha elkapom azt az átkozott pillanatot is a sok szép mellett, amikor minden elromlik, amikor felkerül a maszk, amikortól használunk és kihasználunk, mert ha nem mi, akkor ugye minket.

Hihetetlen.
Hihetetlenül fájdalmas.





6 megjegyzés:

  1. http://www.youtube.com/watch?v=V6u5ETrs03E
    Az élet szép! :)

    VálaszTörlés
  2. Jaj, Eszter annyira jófej! Fb oldaladon láttam a képeket!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, azt az albumot néztem. Gyönyörű és cserfes! :-D

      Törlés
  3. Szerintem ez nem egy pillanat. Hosszú évek munkája fekszik benne, ahogy folyton azzal szembesülnek, hogy úgy lehet boldogulni, ha ott van az az álarc, ami mindig annak mutat minket, aminek látni akarnak.
    Történt valami, ami miatt ezen gondolkodsz?

    VálaszTörlés