2013. augusztus 10., szombat

A "Személyes" utóélete - nyíltan kiállni

Bejelentve a NAGY HÍRT, mely szerint újabb kisangyalt kaptunk az ördögképzőnkbe, rengeteg reakciót kaptam. A legtöbb persze gratuláció volt, amelyek nagyon jól estek. Aminek a legjobban örülök, hogy sok ember fordult hozzám bizalmasan ezzel a dologgal  kapcsolatban. Volt aki leírta, féltek azelőtt az örökbefogadástól, mostanra megöregedtek és  bánják a döntésüket, főleg a mi drágaságainkat látva, ismerve. Többen tanácsot kértek, hasonló döntés előtt állva, miután évek óta hiába próbálkoznak és várakoznak. Az örökbefogadásról én mindig is nyíltan beszéltem. Bárki kérdezett és kérdez, megosztom a tapasztalataimat, nézetemet ezzel kapcsolatban. Tabu téma ez még mindig, 2013-ban is és meglepi az embereket ez a fajta nyíltság. Ebben a kérdésben én csakis a nyíltságot tartom helyes útnak. Az én gyerkőcöm a maga módján el tudja magyarázni, hogy ő szív szerinti gyerekünk és hogyan is zajlik az örökbefogadás. Nagy dolog volt vele együtt átélni, megtapasztalni mindezt újra, másodszor is. Biztosan sok dolgot helyrerakott a fejecskéjében, mert még tisztábban el tudja mondani, mi is az örökbefogadás.
Miért nem kezelem ezt a kérdést diszkrétebben? Talán azért sem, mert nem titok, nem szégyen, - sőt, de ami nagyon fontos, pont a nyíltságomnak köszönhetően sikerült már más gyermekre váró családokat is odasegítenem a startvonalhoz, "fogni a kezüket" ebben a sorsdöntő pillanatban és megerősíteni őket döntésük helyességében.
Ezért már megérte. Egyfajta küldetésemnek is tekintem, hogy segítsek azoknak, akiknek tudok ebben a kérdésben. Az egyik legfontosabb küldetésemnek. Ha már egy gyerek a megfelelő családba kerül ennek köszönhetően, akkor nem voltam hiába.
Sokan írták, mennyire csodálnak minket a döntésünkért és az elszántságunkért. Elhiheti nekem bárki, nincs ebben a dologban semmi karitatív vonal. Én gyerekeket akartam, ezek a gyerekek pedig anyukát és egy apukát. Megtaláltuk egymást, szükségünk van egymásra.  Ha az ember családot akar, akkor lesz családja. Nem számít a természet akarata, mert szülővé fejben és lélekben válunk elsősorban, ehhez pedig nem kell gyereket szülni, csak megtalálni a módját annak, hogy legyen és rátalálni arra a kisbabára, akit nekünk szánt a sors.
Egy általam sokra becsült, ismert, de főleg elismert embertől kaptam nemrég egy nagyon őszinte és szép e-mailt, amelyben  jókívánságai mellett kifejtette, mennyire felnéz ránk az utunkért, amelyet választottunk. És bár leírtam az imént, hogyan éljük meg  ezt az egészet, nagyon meg tud hatni, ha ilyen szavakat kapok. Mert meglepnek. Hiszen az, amit léptünk, számunkra természetes és egyértelmű volt. Most látjuk, sokaknak mennyire nem az még.

2 megjegyzés:

  1. Ez a mondatod szummázza a lényeget:
    "Ha az ember családot akar, lesz családja."

    Tisztelem és szeretem amikor találkozik valakiben az akarat, a nyitottság, a bátorság és a cselekvés.

    VálaszTörlés
  2. Egyébként ez a posztod megint nagyon "betalált" nálam :)

    Tudom hogy minden okkal történik ebben az életben és minél több megnyilvánulásodat olvasom annál erősebben igazolódik ez vissza bennem. Gyerekfronton vagyok a legérzékenyebb. Az élet azt a lapot dobta, hogy két sorsfordító gyermekem szülessen. Ez legalább annyira tabu ebben a világban mint az örökbefogadás. Gyanítom sok közös jellemző lehet a harcainkban és a szeretetünkben egyaránt.

    A "feladatunk" eltérő, de a kihívásainkban és a stratégiáinkban sok közös vonást látok.

    VálaszTörlés