2013. április 24., szerda

Hol a határa a jólneveltségnek???

Fiatal pár, talán egy tizessel is idősebb vagyok náluk. Nap mint nap találkozunk, kis közösségben élünk.  Előre köszönök, mert így neveltek, bennem maradt. Főleg olyankor, amikor látom valakin, hogy bizonytalan, vagy nem tudja, hogyan üdvözöljön valakit, akit csak látásból ismer.
Így megy ez egyszer, ötször, kilencszer ...
Viszont mikor tizedik alkalommal néznek rám bambán, várva, hogy köszöntsek, akkor nálam is elérkezik az a pont, amikor nem akarok többé jólnevelt lenni!
Ma is így történt. Persze ők ma sem köszöntöttek.

6 megjegyzés:

  1. Ez nagyon durva. Én a második után abbahagytam volna. Nagyon kitartó vagy.

    VálaszTörlés
  2. Kibírod, hogy ne szólj be valamit?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kibírom. Először azt gondolom, hogy véletlen. Utána azt, hogy talán rossz napja volt, vagy elgondolkodott. Utána meg igyekszem úgy lezárni az ilyet magamban, hogy ez őt minősíti, nem engem.Persze azért dühít az ilyen rendesen, de nem mindenki egyforma. Az, ami nekem alap, másnak talán egyáltalán nem fontos.

      Törlés
  3. Na, ennyire én nem tudok türelmes lenni, hamar el tudom felejteni, hogy otthon mit tanítottak! Nagyon jó példa erre itt az oviban a sok beképzelt anyuka. Köszöntem 1x, 2x, de most már be tudok menni úgy az oviba, hogy ha épp egy nemköszönős anyuka van ott, akkor levegőnek nézem. Pedig alapból mindig köszönök, ha bemegyek valahova. Mert otthon ezt tanították! Eleinte zavart, mert ugye a viselkedésünk minket minősít és nem másokat, de az sem jó, ha a ló túloldalán landolunk egy idő után. Ha ő nem tisztel meg annyival, hogy legalább vissza vakkantson, akkor én minek erőltessem magam?

    VálaszTörlés
  4. Kiment a divatból a köszönés....
    hm.

    VálaszTörlés