2012. március 11., vasárnap

Vasárnapi húsleves - ha feléled az ösztön

Igazi vasárnapi húslevest sokáig nem főztem. Főztem mást, bármilyet, de nem vágytam arra a levesre, amely miatt kiskoromban délután kettőig ültem a konyhában, ha nem ettem meg ( nem mehettem ki elvileg, de nem adtam fel, kemény voltam, ott szoktam hagyni ).
Nagyjából egy éve éreztem úgy, hogy mostantól minden vasárnap ott kell lennie az asztalon a levesnek! Ugyanolyannak, mint amilyet az apum és a mamám csinált. Ehhez a régi-új hagyományhoz nagyon ragaszkodom és remélem egyike lesz azoknak, amelyeket én is tovább tudok adni a lányomnak. Kicsit utána olvastam ennek az ösztönösen előtörő levesfőző érzésnek és képzeljétek, tényleg van ilyen: az a húsleves ugyanis nem csak egy étel, hanem egy hagyomány, emlékek eszenciája. Azt mondják a szakértők, hogy meg kell várni, amíg az emberből  előtör ez az ösztön. Attól a pillanattól fog ugyanis jó levest főzni.
Nem fogok receptet írni, szerintem mindenki ismeri, milyen a jó, az ő családjukban kedvelt vasárnapi húsleves. A miénk sem különlegesebb. Amihez ragaszkodom, az a négy óra, lassú tűzön gyöngyözés.
A jó húsleves a léleknek (is) szól.
A ti levesetek is ilyen?



2 megjegyzés:

  1. minden szombaton ez volt az ebéd nagymamáméknál, és én úgy utáltam gyerekként... ma már én is főzöm, a sajátom határozottan jólesik:)

    VálaszTörlés
  2. Milyen nagyot változik az ember! Amit gyerekként utálsz, felnőttként szereted. Én a céklával is így voltam, nemcsak a húslevessel:-)
    A mai húsleves egyébbként nagyon erős és finom lett:-)

    VálaszTörlés