2016. augusztus 23., kedd

Levél a neveletlen gyerekemnek

Rossz, kezelhetetlen, buta, neveletlen. Ezt gondolják. Már megint ezt gondolják!

Rossz, kezelhetetlen, buta, neveletlen, - mondom el újra magamban, miközben a két gyereket vezetem az autóhoz, patakzik rólam a veríték és olyan üresnek érzem magam, mint már rég nem.
Beszállunk az autóba, némán kapcsolom be a biztonsági öveket, nem nyerítek, nem kiabálok,  csak keresem a öv kapcsát, nehéz betalálni reszkető kezekkel.
Ezalatt a gyerek egyenesen a fülembe ordít, amiért nem vettem meg neki a következő hülyeséget, amivel bepróbálkozott.

Rossz, kezelhetetlen, buta, neveletlen, -hallom újra az ítéletet. Olyan érzés, mintha valaki ráolvasná a fejemre az egészet. Leírna vele engem is, a gyereket is, az egész életünket.

Rossz, kezelhetetlen, buta, neveletlen. Elindulnék, de nem bírom elfordítani a kulcsot. Zsibbadni kezd a jobb vállam, hatalmas nyomás van a fejemben. Sírni kéne, kinyitni minden zsilipet.  Csak egy könnnycsepp, mondom magamban, csak egy csepp és elviselhetőbb lesz ez az egész!
Nem megy, nekem már ez sem megy. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne kiborulni, látványosan, hangosan, sírva, toporzékolni!  Én ehelyett itt ülök az autóban és tartva magam  utolsó ígéretemhez, nem reagálok ösztönösen.

Rossz, kezelhetetlen, buta, - ezek  neki szólnak.
Neveletlen, - ez pedig nekem.
Mert könnyebb így megbélyegezni gyereket és anyát, mint megérteni a sorsukat, felismerni a keresztjüket és odalépni melléjük, segítve útjukat.

Kilenc évvel ezelőtt úgy lettünk szülők egyik napról a másikra, hogy nem volt időnk elgondolkodni a dolgokon. Azok csupán megtörténtek, peregtek, egyik a másik után. Néha mi irányítottuk az eseményeket,  de legtöbbször nem. Úsztunk az árral, néha ellene, de a felszínen maradtunk és mára úgy érzem, sikerült jól helyt állnunk.

A második örökbefogadást már az egy gyerekes szülők tapasztalatával vártuk. Fele annyi sem volt az kétség, sem az izgulás. Kevesebb volt a kérdés, nagyobb volt az önbizalom.

Amikor először a kezemben tarthattam Nonót, tudtam, hogy ő az enyém. Nem volt több kérdés, akkor és ott már minden elrendeltetett. Nézett rám azokkal a nagy és értelmes szemeivel. Nyugodt volt, már már szinte bölcs, gondoltam akkor.  Csak figyelt,  én pedig éreztem, hogy mostantól már semmi sem a régi, nekem már attól a pillanattól fogva két lányom volt.
Lélekben legalábbis. Mert ez a rendszer, amelyben élünk, amelyben egymásnak ítéltetnek egymásnak rendeltetett gyerekek és szülők, nem nézi egyikük érdekeit sem. Ez a  rendszer, amelyben gyilkossági ügyek és válóperek közé benyomnak egy örökbefogadást, amelyben a bíró azt mondhatja x hónapnyi várakozás után nekem, aki napi huszonnégy órában pusztulok el amiatt, hogy a lányom, az a bizonyos második nem lehet velem, hogy ne legyek türelmetlen, ennyi hónapig várni egy tárgyalás kitűzésére teljesen normális. A fenét normális! Ez a  rendszer, amelyben mindenkinek  jogai vannak, csupán nekünk  hármunknak nincsenek! Ez a rendszer,  amely nem segített, hanem fojtogatott bennünket.   Belerokkantam azokba a hónapokba, de hazavittem az akkora már majd egy éves picit. Tudtam, hogy a miénk és bíztam, hogy szeretettel és törődéssel...




Mára már tudom, hogy ez nem így megy.  Az ő élete nem akkor kezdődött, amikor kaptam egy bírósági határozatot arról, hogy mi egymáséi vagyunk. Az ő életéből akkorra már majd egy évet elraboltak. Hány millió pillanatnyi szeretet, törődés, babusgatás, egymás arcába lélegzés, ölelés maradt el? Amikor ránéztem, hálásan nézett rám. Amikor megsimítottam, kirázta a hideg és látszott rajta, hogy boldog az emberi érintéstől. Nem szokott hozzá.

Tudtam és tudom én valaha pótolni azt a rohadt egy évet? Lehet egyáltalán? Ki adja azt neki vissza? Ki adja azt nekem vissza? Ebben a pillanatban nem tudom. Nehéz terheket cipelünk.

Gyorsan telnek az évek. Nonó egy igazi csibész lett, életvidám, energikus, nagyon lehet szeretni. S hogy mennyire kell, az most tudatosul bennem igazán.
Mikor ott zúg a fülemben a "rossz, kezelhetetlen, buta, neveletlen".  Amikor semmit se ér a hangos szó, a seggre vágás, a fenyítés, a magyarázat. Amikor csak szorítani kell, erősen és őszintén, mert neki ez kimaradt. Neki ez járt volna. Tőle ezt elvették és én ordítva gyűlölöm az egész rohadt világot, mert ők ebből a gyerekből csak a rossz, kezelhetetlen, buta, neveletlent látják. Nem tudják, milyen fájdalom az, amikor ki vagyunk fosztva. Mi igenis ki lettünk fosztva!  Tőlünk annyit vettek el, amennyit nem lehet. Nyomok és következmények nélkül nem!

Lassan négy éves. Felveszem, mint egy kisbabát. Ugyanolyan nagy szemekkel néz rám, gügyög is valamit, az ujját is a szájába veszi, pedig sosem dudizott. Ő most az én kisbabám, négy évesen. A kezemben lenyugszik. Hallja a szívem dobbanását, amit nem hallhatott. Érzi a testem melegét, amit nem érezhetett. Meleg takaróként vonja be lehelletem.  Istenemre mondom, hogy ha kell, én egy életen át tartogatom a  karjaimban ezt a gyereket!

Visszalépve sokmilliót kell továbblépnünk, folytatnunk mindent, miközben újrakezdünk, néha addig meg sem élt dolgokat. Előre, hátra, jobbra, balra, koreográfia szerint, majd freestyleban. Mindenhogy, bárhogy, csak segítsen.  Mindenhogy, bárhogy, csak neki jó legyen! 

Annyi erőpróba jutott nekem eddigi 36 évem alatt, amennyi másnak talán sosem. Hogy igazságos -e ez? A fene tudja, de hol igértek nekünk olyasmit, hogy az életben bármi is igazságos lesz?

Mára már tudom, hogy oda pakolnak, ahol van erő, ahol van akarat, ahol van szeretet. S az ember cipeli a pakkot még akkor is, amikor egyre többen hagyják őt magára. Cipeli, mert ez az ő sorsa. Kiválasztott, nem pedig áldozat.

Vannak egymásnak rendelt emberek. Mi ilyenek vagyunk. Mások, de nem rosszak, kezelhetetlenek, buták  vagy  neveletlenek. Erre gondoljon monstantól mindenki, aki az én négy éves kisbabám szemébe néz!!!

2016. augusztus 20., szombat

Lebegő fa

Egy  erős, de mégis lebegő fának érzem most magam. Hatalmas a gyökérzetem, mégsem tud megkapaszkodni abban a földben, amelybe ültették.
Kiszakadt belőle, s minden erejét az emészti fel, hogy mindentől független akar maradni, még az elviekben tápláló földtől is.
Lóg a térben. Még bírja. Közben egyre erősebb termései lejjebb és lejjebb nyomják a súlyát.
Salvador Dali lefesthetne. Neki tetszettek az efajta szürreális és egyben melankólikus képek. Nekem is, - könyvek lapjain és galáriák falain. De így megélve ezt, minden percben megfeszített izmokkal, összeszorított szívvel és fogakkal, kiszakadt gyökerekkel ez cseppet sem művészi, inkább fájdalmas élmény.




Mert kell a föld,  hogy tápláljon, hogy megtartson, hogy erőt adjon, hogy újra érezzem, nekem is jár egy darabka, mégha csak pár négyzetméter is. Talán eső is esne rám, árnyékom is megóvná a perzselő naptól a lombom alá menekülőt, s még madár is fészkelne sűrű lombkoronámban.
Lehetnék újra igazi fa. Nem efajta megfestendő, falra akasztandó, megbámulandó furcsaság.




2016. augusztus 7., vasárnap

Elza kék ruhája - gondolatok egy szállodai játszószobából


Nem  szeretem a szállodai játszószobákat, ahogyan a játszóházakat sem.
Igazából egyikkel sincs úgy egy az egyben problémám, inkább az ott uralkodó  matriarchális hangulat miatt leszek előbb feszült, majd kimondottan ideges.
Azt gondolom, hogy az efajta gyerektomboldák lényege pont a tombolás, a játék. Egy hely, ahol a gyerek gyerek lehet, visíthat, futhat, ugrálhat (persze mindezt úgy, hogy minden jelenlévő életben maradjon, a delikvenst is  beleértve).

Én az ilyen helyekre nem furakodom be. Beengedem a gyerekeket, megbeszélem velük, hol találnak meg és utána ott hagyom őket. Ha kéri a kicsi, fél percig még maradok, de a szabály az, hogy valahol odakinn van anya, kávézik, könyvet olvas, netezik. Kávézik! Netezik! Olvas! Micsoda anya!!! (zárójelben megjegyzem, hogy négy napos szállodai ottlétünk  alatt egy anyuka kezében láttam könyvet, konkrétan Durica Kati Szökés Egyiptomba című regényét ).

Negyedik napja élvezzük a számomra eddig leginkább családbarát magyarországi szállloda vendégszeretetét. Körülöttünk gyönyörű hegyek, sebes vizű patak, tavak, lovak. Nem is kívánhatnék szebb helyet a családomnak a nyári szünidőre. A hotelben  játszószoba, gyerekprogramok, az étteremben, a hotelben minden  méteren érződik, hogy gondoltak a kicsik és persze a családjaik konfortérzetére. A nagymedencéből rálátni a benti kismedencére, egy üvegfal választja csak el őket. Mosolygós személyzet, muskátlik minden méteren, már már giccsesen gyönyörű naplemente a hegyekkel az előtérben. Na jó, találjak a helyen valami fogást. Hol vannak a réten legelésző tehenek??? Hm? Ja, hogy itt csak lovak vannak, gyönyörű lipicai paripák? Na jó, legyen, beérem velük!

Szóval itt vagyunk a földi menyországban, az egyik lenti teremben kézműves foglalkozás zajlik. Bevittem a két gyerekem, most éppen kavicsot festenek. Forgatókönyv a szokásos, -  köszönnek, bemutatkoznak, leülnek. Megbeszéljük, hogy anya kint lesz a teraszon, kávézik és  blogbejegyzést  ír.  

Gyerek int, szevasz, ne zavarjatok, alkotok. Négyen vannak a foglalkozáson. A szállodában legalább ötven gyerek nyaral.

Kiülök a teraszra, élvezem az utolsó itt töltött koraestet. Mellettem az erős piccolo üresen, direkt szembe ültem a napnak, had töltsön fel. A teraszon is négyen vagyunk. Rajtam kívül mindenki gyerektelen.

A szállodai vendégek nagy része a medence körül van. Nem látni és hallani mást, csak anyai figyelmeztetéseket. "Ne futkoss, elesel! Gyere, vedd fel a karúszódat! Most pihenj le egy kicsit, mert túlságosan kifáradtál!" 
 Mami fürdőköpenyben futkos a medence körül, kényszeresen gyűjti be az itt ott partra dobott játékokat, úszógumikat. Még nem volt ideje bemenni a vízbe. Egy másik, meg a harmadik és a tizedik a köpetnyi gyerekmedence szélén ül, vagy mellette kuporog. A vízben még csak könyékig jártak max, mikor a gyerekek után kapkodtak. Nézem őket és nem értem. Ideges és dühös gyerekek, fáradt és flusztrált felnőttek. Ez a család? Ez a nyaralás? Ilyeneknek kell lennünk? Nem lenne minden egyszerűbb, ha teret hagynánk egymásnak? Élhetünk úgy a gyerekeinkkel egy családként, hogy mindannyian szabadok vagyunk. Nem célom másokat lehúzni. Vannak korszakok, amikor igen is ott kell lenni, a gyerekkel építeni a kockatornyot, vagy színezni a kifestőt. De fel kell ismerni, mikor elég szilárd már az alap ahhoz, hogy egyedül is boldoguljon. Mindezt úgy, hogy tudja, ha nem is a kezét fogva, de mindig ott vagyunk, ha kellünk. Az én gyerekem is kifut a kész rajzával, hogy bemutassa nekem, belenyomja a zsebembe a frissen festett kavicskaticát, nehogy itt felejtsük. Aztán egy gyors sziaanyamentemjátszani és már vissza is megy a saját világába.

Nem vagyok benne biztos, hogy ezt mások is így gondolják. Néhányan  csúnyán néznek rám  a medence partjáról. Ez meg itt csak irkod és kávézgat, - gondolják biztosan. Vagy lehet, hogy egy kicsit irigykedve? Bár csak így lenne, akkor ezt azt jelentené, hogy ők is szeretnék másképpen megélni a dolgaikat.

A játszószobával kezdtem,  muszáj hozzá megint visszatérnem. Tegnap ott ragadtam tíz percre. Fuldukoltam. Ugye szégyen ilyet írni? A gyerekeim napok óta egyedül jártak oda a már említett forgatókönyv szerint.  Tegnap a vacsoránk vége felé jártunk, mikor a szomszédos asztalnál ülő háromgyerekes anyuka rászólt a férjére,  - hagyja ott a vacsorát, mert a négyéves lányuk a játszóba szeretne menni. Átszóltam nekik mosolyogva, hogy nyugodtan engedjék oda a kislányt, az én négyévesem is ott van. Az anya rámmeredt.

  • A négyéves? – kérdezte kikerekedett szemekkel. 
  • Az. - válaszoltam. Két perc múlva mégiscsak odazavarta a férjét.

Lehetett valami ziziszag a levegőben, az én kisebbikemnek is feltűnt, hogy több a felnőtt a játszószoba szőnyegén, mint a gyerek és beparancsolt oda engem is. Te is ülj le ide anya!

Anya leült és olvasott, a gyerek színezett, játszott énekelt.  Igyekeztem jól érezni  magam.  A könyv a legjobb barát, ezt most is így gondoltam. Mások is szerintem, gyerekkönyv változatban.  Két sarokból olvastak az egyébbként játszó gyerekeknek mesét a fáradt anyukák, szőnyegen kuporodva, gépies hangon.

Ezmiez???? Kérdeztem magamtól. Ezkiez? Gondolhatták ők rólam. Mindenki bemutatót tart gondosmami, jófejmami, mamibbmami kategórában. Kinek kell ez?  Miért igénye egy felnőtt, érett személyiségnek az, hogy a gyerekvilágot is uralja, irányítsa, szervezze?

Meghívott vendég voltam pár percre a gyerekem játékországában. Igen, az övében, mert itt nem  kell a szabályaim szerint viselkednie, az elején felsoroltakon kívül (testi épség, életben maradás, életben hagyás ). Ez az a közeg, ahol senkinek se kell megfelelnie, főleg nem nekem.  Ezt tartom fontosnak. Én. Másik tíz anyuka meg nem. Mert még itt se lehet a gyerek gyerek, még itt is rá kell szólni, hogy pihenj le kincsem, mert fáradt vagy, olvasok neked mesét nyuszikám, gyere hallgasd, mialatt éppen fejlesztő játékkal szórakoztatlak, miért nem figyeled, anya csak miattad van itt, édesem, vesd le a felsődet, mert megizzadsz.

Egy gyereknek hallottam a nevét, őt Petrának hívták. Ez egy ilyen fura hely, ahol minden gyereket kincsemnek, életemnek, drágaságomnak meg nyuszikámnak hívnak. Biztos kedvezménnyel nyaralhatnak itt az alábbi nevekre  hallgatók.  Tuti, mert a szállodában sem hallottam keresztneveket a felnőttek soraiból sem, itt mindenki apának és anyának hívja a párját. Sebaj, legalább könnyebb volt megjegyezniük,  hogy mi vagyunk a Józsi meg az  Iveta.

Vissza vissza kell térnem abba a bizonyos játszószobába, immáron harmadszor, pedig esküszöm, tíz nyomorult percet töltöttem ott benn, gyerekeket hagyva, könyvemet olvasva, fura tekinteteket harcedzetten visszaverve.

S akkor, ott benn, ezen az anyább anyákkal teli helyen a kisgyerekem odaszólt nekem:
- Anya, milyen színű az Elza ruhája?






- Nem tudom. -  válaszoltam és már olvastam volna tovább, de hirtelen fázni kezdtem. Fagyott. A levegő konkrétan. Tíz számonkérő szempár bámulta a fura nőt a sarokban, könyvvel a kezében, aki nem tudta, milyen színű az Elza ruhája. Nafene, megbuktam, éreztem. Nafene, megbuktál, reméljük, hogy érezted!  Igen. Ha ezen múlik, ki milyen anya...

Kiszabadulva és egy koktélt rendelve (nem, nem alkoholmenteset) végiggondoltam az itt átélteket.  Ott kell lennünk  a gyerekek  sarkában minden percben? Irányítanunk kell őket, minden lépésüket, felügyelni a játékot, ami a gyerekek világának az egyik legnagyobb csodája? Nem megjátszott, hanem tiszta és ösztönös. A gyerek szépséges királylányból dagadt piros Angry birddé változik, majd kutya lesz, a nyelvét lógatja   és ugat. Nem kívülről látja saját magát, nem viselkedik, modoroskodik,  hanem megéli a játékot, élvezi. Ő tényleg királylány, Angry bird és kutya.  Kellünk ebbe mi, mikor a társai körében teheti mindezt? Azt gondolom, hogy nem. A formálódásának az is a része, hogy a vele egykorúakkal csiszolják, alakítsák egymást.

A másik fontos dolog – meg kell magunkban és bennük is bíznunk  annyira, hogy elhigyjük,  boldogulnak a saját világukban.  A helytállásuk és a magabiztosságuk attól is fog függeni, megérzik – e az üzenetünket: " Érezd jól magad, játsz szertelenül és felszabadultan!  Ha kellenék, itt leszek azonnal, de ez most a te játékod, élvezd!"

Szívesen játszom a gyerekeimmel, mesét is tudok olvasni ( tényleg), de nem érzem szükségét annak, hogy ezt a világot csak velem osszák meg. Ahhoz pedig tényleg nincs jogom, hogy ezt az univerzumot is a szabályrendszerem irányítása alá vegyem. Meghívásra mindig szívesen jövök. Addig olvasok, kávézom, koktélt szürcsölök vagy blogbejegyzést írok. És esküszöm, legközelebb már azt is fogom tudni kapásból, milyen színű Elza ruhája.



(P.S. tudom ám, de Elza is nőből volt, - mese ide vagy oda, ki hiszi el, hogy csak egy színű ruhában járt mindig??? Hahóóó!!! )



2016. augusztus 6., szombat

Könyvmoly - aktuális olvasmányok

A könyvajánlóim mindig kedveltek voltak itt a blogon, ezért nagyon megörültem a lehetőségnek, hogy olvasási élményeimet nyomtatott formában, a Vasárnap hetilap Lélek magazin mellékletében is megoszthatom mindazokkal, akik kíváncsiak rá.

Ezen a héten egy nagy kedvencemről olvashattok a Vasárnapban. Sue Townsend: A nő, aki egy évig ágyban maradt. Ezt a könyvet nagyjából másfél éve olvastam először, s most a könyvajánló kapcsán újra. Másodszorra ugyanolyan élmény volt. Keserédes humorú, de valójában nagyon szomorú történet. Bővebben a Vasárnap e heti számában olvashattok róla.


Ha már Sue Townsend, akkor nem maradhat ki A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplója sem, amelynek ezidáig csak filmsorozat változatát ismertem. Felnőtt fejjel olvasva a történet könyv változatát értettem  meg sok poént, felismerve  a mögéjük rejtett korrajzi és szociológiai üzenetet is.  Koránt sem volt Adriannek olyan vicces kamaszkora, mint azt én gyerekként gondoltam.
Olvassátok el, érdemes!

A dzsungel könyve is egy visszatérő történet, melyet tíz évesen olvastam.
Gyakran olvasok újra mesekönyveket és kötelező olvasmányokat is ( vagy pótolom azokat, amelyeket iskolásként  nem voltam hajlandó. Ilyen is van, például az Egri csillagok. Bizony ám! )


Itt a bizonyíték, megvettem az Egri csillagokat is!!!


Szabó Magda Az őz című könyve a második helyre ugrott fel a kedvenc magyar olvasmányaim listáján. Az első továbbra is az Aranyember. Az őz egy végtelenül szomorú és magával ragadó történet. Az elbeszélés stílusa nagyon egyedi, az olvasás alatt végig azt éreztem, hogy egy mondat az egész, igaz 112 oldalas terjedelemben. Mindenkinek szívből ajánlom.

Beatrix Potter mesekönyveit is magamnak vettem, igaz, elsősorban a képek miatt. Nagyon szeretem azt a fajta mesevilágot, amelyet megteremtett az alkotó.

A képen látható Irány a Balaton is az illusztráció miatt került a kosaramba, de már elkezdtem olvasni is. Eszternek is tetszik, szintén lapozgatja.


Így nyaralt velem Az őz. Nagyon szerettem.

Anne Tyler Egy spulni kék cérna című regényét olvasgatom most a legsűrűbben. Ez egy többgenerációs amerikai családi történet. Egyenlőre annyit tudok róla mondani, hogy tetszik a stílusa, könnyen olvasható.

Jill Mansell Van az a pénz? című könyvének szintén csak az elején járok. Kíváncsi vagyok rá, mert sokan ajánlották. Eddig van vele kapcsolatban egy kis felszínesség érzetem, bizonyos leírt helyzeteket szerintem drámaiabban is lehetett volna ábrázolni, de hagyom magam meglepni. Biztos, hogy még fogok róla írni.

Szerepel a fotókon még egy könyv, Katherine Pancol: A krokodilok sárga szeme. Nagyjából egy hónapja olvastam el. Minden sorát szerettem, ez egy igazi tökös csajos, újrakezdős történet, francia kivitelben. Lányok, kell ilyeneket olvasni, töltekezni belőlük! Nem csöpögős, nem eltúlzott. Nekem nagyon tetszett, ahogy a megcsalt és elhagyott, addig saját világába zárkózott kutató anya kinyílik, életre kel és egy egészen új életet épít ki maga és lányai számára. Tiszta szívből ajánlom és mivel többeknek ígértem, biztosan fogok róla írni egy külön bejegyzésben is.

Ezek tehát az aktuális olvasmányaim, a polcaink roskadoznak a még meg sem kezdett új könyvektől. Az a típus vagyok, aki fizetés előtt átszámolja, mennyiből lehet nem éhen halni, a maradék pénzén pedig könyveket vesz. De nem bánom, még akkor sem, ha pár év múlva a garázsunkból könyvtárat kell kialakítanunk. Könyvek nélkül számomra ez a világ sokkal színtelenebb lenne. Kell a fény. Kellenek a színek. Kellenek a könyvek.

Kellemes olvasást kívánok nektek is és ha van olyan könyv, amelyet ti ajánlanátok nekem, írjatok bátran! Mindenre vevő vagyok.


2016. július 24., vasárnap

Az a bizonyos SEMMI


Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra (főleg így vasárnap estére már ) nincs annál ijesztőbb, mint mikor a gyerekeim csendben vannak.





Akkor ott kérem nagy a baj. Ma is viszonylagos csend volt odafenn, amíg én robot üzemmódban húztam az igát a konyhában. Ismerve törvényes örököseimet, eléggé aggasztó nálunk az efajta némaság.  Most is paráztam miatta rendesen, ezért a biztonság kedvéért megkérdeztem őket, mit csinálnak. A  válasz a kérdésemre ez volt: SEMMIT!
Jesszusom! Nem hiszem, hogy van még egy szó, amihez ennyi ( és ilyen szörnyű) jelentést lehet társítani!!!

A SEMMI az utóbbi napokban a következőket jelentette:

- Mit csinálsz?
- Semmit. - hangzott odafentről a válasz. Ezt hallva őrült tempóban futottam fel a lépcsőn, hogy lássan a SEMMIT, csupa nagy betűvel.
A Semmi jelentése ez esetben három, a szobám közepén habzó orchidea volt. Enyhe vízágyban.
Kérdezem a delikvenst:
- Mit csináltál?
- Semmit.
- Ez a semmi?
- Csak megmostam a virágokat tusfürdővel. Te mondtad, hogy nem elég vízzel megmosakodni!

Meghaltam. Előtte kínált meg a férjem egy pohár borral, elutasítottam, mert hát tiszta fejjel kell kezdeni a dolgos, aktív hetet egy igazi  nőnek. A Semmi hatására jól meghúztam az üveget, - akár egy igazi férfi.

...
A tegnapi semmi pattogott.
- Mit csináltok? - kiáltottam fel.
- Semmit.

A szobámba érve látam, hogy szanaszét pakolták a squash felszerelésem.
- Mi a francot csináltok? Ez fallabda!!! - ordítottam rájuk.
S kaptam erre egy nagyon egyszerű és okos választ a nagyobbiktól:
- De hiszen mi is a falnak ütögettük!

...

A mai Semmi végül elég  hangos lett. Mondtam én, hogy nem jelent jót a csend!
- Mit csináltok?
- Semmit. - hangzott a válasz a szobámból.

De ez a semmi gurult, majd koppant.

Golfoztak. Az irodai golfkészletemmel.

...

A nordic walking botjaimat csak azért nem tudták a parketten célszerűen használni, mert a csomagolás még egyben tartja a két bot felső részét.


Csend ... Semmi. Csupa rémísztő dolog egy szülő számára.
Kimaradt még valami? Ja igen, amikor együtt nevetnek!
S hogy miért?
Mert tudom, mi következik azután!




Spórolós gyerek

A spórolásra nevelést már kiskorban el kell kezdeni. Mindig az aktuális lehetőségek, életszakasz szerint érdemes a gyerkőccel értelmeztetni, mi is az a takarékosság és hogy  ő abban hogyan tud segíteni nekünk.
Nonóval szeptemberben kiegyeztünk abban, hogy ha otthonra is szeretne egy homokozót, azt én megveszem, de homokot neki kell bele gyűjtenie,  arra már anyának nem marad  pénze.
Szorgos kis hangyám pedig kötelességtudóan hordta haza a napi adagot az oviból.

Íme:





Jelentem, a homokozónk megtelt! Így kell ezt csinálni okosan, takarékosan :-D

2016. július 17., vasárnap

2x2

Milyen megjegyzésekkel tudnak titeket a leginkáb kiborítani a környezetetekben élő emberek?
Az én kedvencem ez:

- Kikészültem a két gyerektől. - mondom.

"rieksön":

- Tudom miről beszélsz, nekem egy van, de kettőt tesz ki, olyan eleven!

Kettőt tesz ki!!! Hát igen, az ugyanolyan. Alsótagozatos matek, a két eleven gyerek meg ilyen mérce szerint kétszer kettőt tesz ki.

Nos, nektek mi a kedvenc beszólásotok???